(Érdekességek a hajózás-hadihajózás világából 2. rész)
John Ericsson egy svéd építőmérnök fiaként látta meg a napvilágot 1803-ban. Már kora gyermekkorában érdeklődött a műszaki természetű dolgok iránt. 12 évesen földmérőként dolgozott a haditengerészet alkalmazásában az apja által vezetett csatornaépítkezésen.
Az alá beosztott 600 munkás a legmesszebbmenőkig megbízott benne és minden utasítását készséggel teljesítették. Egy katonának kizárólag az volt a feladata, hogy egy állványt cipeljen a fiú után bárhová is ment, mert a műszereket máshogyan nem érte fel.
Később belépett a hadseregbe, ahol szintén földmérő lett, hadnagyi rangban. Ekkor kezdett először gőzgépekkel kísérletezni. Mivel Angliában voltak a legelőrehaladottabbak ezek kísérletek, a hadseregtől megválva odaköltözött és rövidesen a vasút alkalmazásában gőzmozdonyok megépítésével foglalkozott.
Eközben behatóan tanulmányozta a hajók csavarmeghajtásának lehetőségeit. Rövidesen elkészítette csavarmeghajtású hajójának modelljét. 1837-ben szabadalmaztatta az eljárást. A más feltaláló (P. Smith) által nagyjából egy időben beadott azonos témakörű szabadalom miatt a szabadalmaztatási eljárás elhúzódott. Végül Ericsson – bár elnyerte a szabadalmi jogot – a kiírt 20 ezer fontnak csak egyötödét kapta meg. Csalódását csak fokozta az a tény, hogy legújabb ötletét – az ellentétes irányban forgó két hajócsavar elvét – az Admiralitás nem támogatta.
Ezért, amikor egy amerikai tengerészkapitány, Robert Stockton, azt tanácsolta neki, próbálkozzon új ötletével Amerikában, Ericsson kapva-kapott az alkalmon és 1839-ben New Yorkba költözött. Itt Stockton politikai összeköttetései révén állami pénzt tudott szerezni egy új hadihajó megépítéséhez, amelyen már az általa kidolgozott meghajtási módot alkalmazhatja.
A pénz azonban kevésnek bizonyult a tervezett fregatt megépítéséhez, így egy kisebb hajó, a PRINCETON nevű ágyúnaszád készült el belőle. A hajó névadója Stockton kapitány lakhelye volt. Az építés három évig tartott és mire elkészült, korának legkorszerűbb hadihajója lett, nem csupán újszerű meghajtási rendszere (hajócsavar), hanem néhány más újítás miatt is (vas hajótest, új konstrukciójú lövegek, lehajtható kémény).
A hajót 1843-ban bocsátották vízre, nagyon sikeres egységnek bizonyult. Sebességben legyőzte a korának addig leggyorsabb hajójának tartott GREAT EASTERN gőzöst.
Időközben megromlott a kapcsolat Ericsson és Stockton között. Mindketten újszerű lövegek kifejlesztésébe kezdtek, mígnem egy bemutató során, az Elnök és több kormánytag jelenlétében az egyik ágyú felrobbanása megölte a külügy- és a tengerészeti minisztert és több más személyt. Stockton megpróbálta a felelősséget Ericssonra kenni, annak ellenére, hogy éppen az ő (Stockton) által tervezett löveg robbant fel. Az intrika folytán a kormány nem fizette ki Ericsson részére az ágyúért járó összeget. Csalódásán az amerikai állampolgárság odaítélése sem enyhített, így egy ideig visszavonult bármely kormánymegbízatás teljesítésétől.
A Polgárháború kitörését követően azonban újra megkeresték és felkérték egy olyan hadihajó megtervezésére és megépítésére, amely gátat tud vetni a déliek páncélozott hadihajói által északi hajók elleni sorozatos támadásoknak, amelyeknek az Unió több hadihajója esett áldozatul.
Ericsson hosszas rábeszélésre végülis vállalkozott a feladatra.
A tervezés megkezdésétől mintegy 100 nap alatt megépítette azt a hajót, amely végérvényesen megváltoztatta a hadihajó építés addigi koncepcióit. A hajó neve MONITOR volt, már külsőre is eltért minden addig ismert hajótól. A rendkívül alacsony fedélzetre helyezte a szintén forradalminak számító forgó lövegtornyot. A hajó már az első bevetésén összemérte erejét a déliek nagyméretű páncélozott (fa) hajójával a MERRIMACK-el (akkor már VIRGINIA). Az ütközet ugyan döntetlenül végződött, egyik hajó sem sérült meg súlyosan, de nyilvánvalóvá vált, hogy az új konstrukcióé a jövő.
Sorozatban készültek ezután a MONITOR kialakítását követő, főleg folyami hadihajók. A név egy hadihajótípus neve lett a későbbiekben. Amint azt alacsony oldalmagasságából sejteni lehetett, a MONITOR nem bizonyult tengerállónak, egy viharban süllyedt el az USA keleti partvidékén.
John Ericsson szép kort ért meg, halála után amerikai hadihajó vitte hamvait szülőhazájába. Az Egyesült Államokban és Svédországban monumentális emlékmű őrzi emlékét. Az elmúlt száz évben az Amerikai Haditengerészet három hajója is viselte nevét, először egy monitor, majd egymást követően két romboló.
A 2. világháború alatt, összesen 175 FLETCHER osztályú torpedóromboló épült. A jól sikerült konstrukció egységei kiválóan megállták a helyüket a félelmetes Japán Császári Haditengerészettel vívott ádáz csatákban, amelyeknek szinte állandó résztvevői voltak. A tengerészek szerették őket, de akadt egy kivétel, a WILLIAM D. PORTER, vagy ahogy személyzete elnevezte, a WILLIE DEE, amelyet kifejezetten utáltak
A PORTER nevét az Unió haditengerészetének egyik híres főtisztjéről, a termetes, nagyszakállú William David Porterről kapta.
Miután 1943 nyarára befejeződtek rajta a szerelési munkálatok, július 6 – án Wilfried Aves Walter korvettkapitány parancsnoksága alatt már szolgálatba is állt.
A hajó a Mexikói-öbölben tartotta próbaútját. A tengerészek ezeken az utakon ismerkedtek a hajóval és csiszolhatták az alig valamivel korábban befejezett kiképzésükön fejükbe vert ismereteket. A további kiképzésre, gyakorlásra valóban nagy szükség volt, mert a 273 fős legénység túlnyomó többsége zöldfülű újoncokból, olyan fiatal fiúkból állt, akik még csak nemrég kerültek ki a középiskolából és sorozták be őket a flottához. A tiszteknél sem volt sokkal jobb a helyzet. A tizenhatból, a kapitánnyal együtt, mindössze négyüknek volt tengeren szerzett gyakorlati tapasztalata, a többiek vagy valamilyen szárazföldi beosztásban szolgáltak korábban, vagy frissen kerültek ki az akadémiáról, esetleg a tartalékos tiszti tanfolyamról.
1943. november 12 – én kora reggel Walter kapitány sürgős indulási parancsot kapott. Csak annyit közöltek vele, hogy hajójával azonnal fusson ki és a nyílt tengeren csatlakozva két másik rombolóhoz biztosítson védőkíséretet az IOWA csatahajónak. A küldetés titkos minősítése megdobogtatta Walter korvettkapitány szívét, mert ambiciózus tisztként úgy vélte, hogy jót tesz majd a karrierjének ha egy ilyen, nyilván nagy fontosságú akcióban vehet részt. Nem tudhatta, hogy hamarosan inkább aggódnia kell a karrierje miatt, sőt leginkább azért, hogy legalább ne kerüljön börtönbe.
Pechszéria a köbön…
A szövetséges nagyhatalmak 1943 novemberében Kairóban tartottak tanácskozást a háborús stratégia megvitatása céljából. Ezen Sztálin még nem vett részt.
Roosevelt elnök az út legkritikusabb, Észak-Afrikába vezető részét nem légi úton, hanem a német tengeralattjáróktól hemzsegő Atlanti-óceánon, az US Navy büszkeségének, a vadonatúj, csak 1943 februárjában szolgálatba állt USS IOWA (BB-61) csatahajó fedélzetén tette meg. Az elnök népes kíséretéhez tartozott a szárazföldi haderő és a Flotta vezérkari főnöke, Marshall tábornok és King tengernagy.
Az IOWA csatahajót három egységből álló rombolóraj kísérte, köztük a WILLIE DEE.
Miután november 12 – én reggel Walter parancsnok kézhez kapta az azonnali indulásról szóló parancsot, a lehető leggyorsabban útra is akart kelni. Csakhogy a WILLIE DEE, a bevett szokásnak megfelelően, szorosan egy másik romboló mellé volt kikötve. Ahogy a PORTER kezdett elhátrálni testvérhajója mellől, pillanatokkal később fülsértő csikorgás, kiabálás és hangos káromkodás hallatszott. Annyi történt, hogy hanyagságból korábban nem vonták fel teljesen az egyik horgonyt, de ezt senki sem vette észre és az ingaként kilengő, méretes acéldarab beleakadt a szomszéd hajó korlátjába. A hátráló WILLIE DEE karcolásokkal megúszta, de ugyanezt a másik rombolóról már nem lehetett elmondani, mert a horgony hosszan letépte annak korlátját és sikerült egy mentőtutajt, egy kisebb csónakot, valamint számos fedélzeti szerelvényt is megrongálnia. Walter parancsnoknak sietnie kellett és nem volt módja ottmaradni, hogy felmérje az általuk okozott károkat, így csak egy rövid bocsánatkérést tudott küldeni rádión dühöngő kollégájának.
Miután a baljós előzmények után a PORTER sikeresen csatlakozott az IOWA-hoz, eleinte minden rendben lévőnek tűnt, azonban másnap rosszra fordult az időjárás. A nagy sebességgel haladó hadihajók ekkor már a német tengeralattjárók kedvenc vadászterületén jártak, így amikor hirtelen egy hangos robbanás hallatszott és a szonárkezelők káromkodva tépték le a fejhallgatójukat, mert majdnem megsüketültek, azonnal riadót rendeltek el és a kötelék védekező manőverekbe kezdett, gondolván, hogy egy U-boot ólálkodik a közelben, sőt netán már támadásba is lendült. Kisvártatva azonban villogni kezdett a WILLIE DEE morzelámpája és a romboló közölte, hogy nincs tengeralattjáró, csak a hullámok sodortak le egy rosszul rögzített vízibombát a fedélzetről és az robbant fel, de szerencsére nem okozott kárt, valamint elnézést kért. A kínos incidens után mindenki megnyugodott, de a PORTER pechszériája még csak most kezdődött el igazán, mert nem sokkal később, egy újabb jókora hullám végigmosva a fedélzetet, elsodort egy embert, akit nem sikerült megmenteni, ráadásul egy nyitva felejtett nyílásfedélen át a víz bezúdult a gépházba is, ezért szivattyúzni kellett. Ha ez még nem lett volna elég arra a napra, hamarosan az egyik kazán is elromlott és végül le kellett állítani, a WILLIE DEE pedig alaposan lemaradt, amíg meg nem javították.
Az idegességtől már a plafonon lévő Walter parancsnokot váratlanul a rádióhoz hívták, ami a szigorú rádiócsend miatt semmi jót sem ígért számára. Félelmei be is igazolódtak, mert meglepetésére személyesen Ernest J. King admirális volt a hívó, aki a romboló folyamatos szerencsétlenkedése miatt, majdnem elsüllyedt a szégyentől, ezért úgy döntött, hogy a legjobb lesz ha személyesen tolja le Walter parancsnokot. A beszélgetés rövid és felettébb indulatos hangvételű volt, így a végén a WILLIE DEE kapitánya teljesen leforrázva csak annyit tudott kinyögni, hogy a továbbiakban mindent megtesz hajója és a legénység teljesítményének javítása érdekében. King fenyegetően közölte, hogy ezt el is várja, majd lezárta a beszélgetést. Ennyiben maradtak, de a java még csak most következett.
Másnapra kisütött a nap és a kellemes időt kihasználva délután, az elnök a fedélzetre vitette magát, majd megkérte MacLeary kapitányt, hogy tartson egy kis bemutatót az IOWA képességeiből, nevezetesen hogyan tudja megvédeni magát egy esetleges légitámadástól. A következő mintegy fél órában, a fedélzetről nagyméretű meteorológiai ballonok sorát engedték fel, majd a légvédelmi gépágyúk tüzet nyitottak rájuk. A hatalmas lufikat, csaknem kivétel nélkül sikerült leszedni, de néhány azért megszökött és elsodródott az IOWA mögött, jobboldalon haladó PORTER irányába. Walter kapitány úgy gondolta, hogy most kiköszörülheti az előző napi csorbát és utasította tüzéreit, hogy próbálják lelőni őket. Ebben nem is volt hiba, tüzérei ügyesek voltak és mindegyiket eltalálták. A sikeren felbuzdulva és hogy embereit formában tartsa, Walter torpedógyakorlatot is elrendelt. Talán nem kellett volna…
A romboló manőverekkel imitálta a támadást, a torpedóvető csövekből eltávolították az indítótöltetet (primert), így akadályozva meg a véletlen kilövést. A WILLIE DEE vetőcsöveit tehát kifordították a csatahajó irányába és a torpedótiszt kiadta a tűzparancsot. Az első két alkalommal természetesen nem történt semmi, csakhogy amikor elhangzott a „Hármas tűz!” kiáltás, a torpedó mindenki meglepetésére, a sűrített levegő jellegzetes, hangos sistergésének kíséretében, elegáns ívben kirepült a csőből és elindult a kb. 5500 méterre haladó csatahajó felé… Mivel erre senki sem számított, azonnal rémült kapkodás, rohangálás kezdődött.
A következő 14 óra 36 és 40 közötti négy perc a PORTER összes tengerészének élete leghosszabb négy perce lett. Miközben a hídon és a fedélzeten állók lélegzetvisszafojtva figyelték a távolodó buborékcsíkot, ami jól látszott az óceán nyugodt felszínén, Walter utasította a jelzőmatrózt, hogy tekintettel a rádiócsendre az Aldis lámpával figyelmeztesse az IOWA-t. A fiatal, tapasztalatlan és persze halálra rémült matróz el is kezdett villogtatni, de abból odaát először teljesen elképedve azt olvasták ki, hogy az IOWA (!) lőtt ki torpedót a PORTER-re, majd a következő, „helyesbített” üzenetből már azt, hogy a PORTER teljes gőzzel hátrafelé halad…
A csatahajó hídján állók nem tudták kitalálni, hogy a WILLIE DEE legénysége már megint mit művel és mik ezek a teljesen értelmetlen üzenetek. A torpedó persze közben egyre csak közeledett, ezért mivel nem volt vesztegetni való idő, Walter látva embere szerencsétlenkedését a rádiószobába rohant és beleordított a rádióba: „Oroszlán (ez volt az IOWA rádiós kódneve), Oroszlán fordulj jobbra!” Az IOWA rádiósa nem értette a dolgot és azt gondolva, hogy valaki tréfát űz vele, dühösen felszólította, hogy azonosítsa magát. Walter kétségbeesetten megtette, aztán már szinte könyörögve folytatta: „Torpedó a vízben! Oroszlán fordulj jobbra! Vészhelyzet! Fordulj jobbra Oroszlán! Fordulj jobbra!”
Némi időbe telt mire odaát felfogták, hogy szó sincs tréfáról, de aztán a csatahajó hirtelen éles jobbfordulóba kezdett. A 26 csomóval száguldó monstrum csaknem húsz fokkal megdőlt és elkezdtek repkedni a konyhán a tányérok, voltak akik a körletekben leestek az emeletes ágyakról, de az elnök tolószéke is önállósította magát és testőreinek kellett elkapnia. Amikor közölték vele, hogy valószínűleg az egyik romboló torpedót lőtt ki rájuk, mindenki meglepetésére Roosevelt nem vitette magát védett helyre, hanem arra kérte embereit, hogy tolják közelebb a korláthoz, mert látni akarja a torpedót.
A torpedó végül nagyjából ezer méternyire az IOWA tatja mögött, a sebesen forgó propellerek által kavart nyomdokvízben robbant fel.
Nem sokkal később Walter parancsnoknak ismét a rádióhoz kellett mennie és persze King tengernagy hívta. A beszélgetés újfent rövid volt. Amikor King magából kikelve kérdőre vonta, a kapitány szégyenkezve csak ennyit mondott: „Megcsináltuk…” Az admirális miután minden haragját a kapitányra zúdította, arra utasította, hogy forduljon vissza és vigye hajóját a Bermudán lévő amerikai flottaállomásra.
A WILLIAM D. PORTER tehát szégyenszemre kivált a kötelékből és elindult Bermuda felé, miközben az IOWA lövegei végig fenyegetően rászegeződtek. A kikötőben már állig felfegyverzett tengerészgyalogosok, mogorva katonai rendőrök és ideges kémelhárítók vártak rá. Amint a romboló kikötött, a katonák azonnal elözönlötték a fedélzetet és mindenkit letartóztattak, majd miután leterelték őket a rakpartra, teherautókon egy laktanyába vitték az összes embert és bezárták őket a vizsgálat megkezdéséig.
Másnap, 16 – án megkezdődtek a kihallgatások. Természetesen elsősorban a kapitányt, a tiszteket és a szolgálatban lévő torpedósokat, Lawton Dawson és Tony Fazio (utóbbi ráadásul még olasz származású is volt…) tengerészeket szorongatták meg. Az elhárítók szabotázst, vagy merényletet szimatoltak, amellyel az elnök életére törtek, vagy a németek, esetleg a japánok így akarták meghiúsítani a csúcstalálkozót. Eleinte mindenki csak a vállát vonogatta és azt mondta, hogy a leghalványabb fogalma sincs arról, hogyan történhetett meg a torpedó kilövése. Végül azonban a többnapos, folyamatos vegzatúra nyomán, az egyébként mindössze 22 éves Dawson tengerész megtört és bevallotta, hogy első vallomásában hazudott. Figyelmetlenségből ugyanis elfelejtette kivenni a hármas csőből a primert, így indulhatott el a torpedó. Amikor látta, hogy mekkora galibát okozott, rémületében kihasználva a kitört zűrzavart, gyorsan, kivette a kiégett patront és eldobta a fedélzeten…
A rejtély tehát megoldódott, szó sem volt összeesküvésről, a fiatal matróz nem ellenséges ügynök volt, hanem egyszerűen tapasztalatlan és mivel kapkodott, nem figyelt oda eléggé. A hadbíróság azonban ennek ellenére nem volt elnéző és alaposan elverte rajta a port, mert 14 év kényszermunkára ítélte. Szerencséjére Roosevelt elnök, akit természetesen tájékoztattak a fejleményekről közbelépett és mentesítette a büntetés alól, hiszen csak szerencsétlen baleset történt.
Sokan gondolták, hogy Walter parancsnok karrierje véget ért az ügy nyomán, de 1944. május 30 – ig ő maradt a WILLIE DEE kapitánya és csak ekkor váltotta őt Charles M. Keyes parancsnok. Walter más hajókat is irányított további haditengerész pályafutása során és több kitüntetést is kapott. A koreai háborúban már sorhajókapitányként szolgált, majd az ötvenes évek végén, ellentengernagyi rangban vonult nyugállományba. 1996 – ban hunyt el 88 éves korában.
A főparancsnokság és King tengernagy az Aleut- szigetcsoport Dutch Harbor kikötőjébe száműzte a peches hajót, abban a reményben, hogy ott talán kevesebb bajt tud csinálni, ráadásul arra nem jár túl gyakran az Egyesült Államok elnöke sem…
A pechszéria folytatódik …
A WILLIE DEE, persze nem lett volna a WILLIE DEE, ha ott fenn északon megússza baj nélkül. 1944 szeptemberében, egyik szabadságról visszatérő tengerésze, mielőtt újra szolgálatba lépett volna, előző este, e felett érzett bánatában még egyszer alaposan berúgott és duhajkodni kezdett. A részegekre jellemző makacssággal a fejébe vette, hogy lőni fog az egyik hajóágyúval és társai nem tudták erről sehogy sem leállítani. Egy óvatlan pillanatban aztán sikerült bejutnia az egyik lövegtoronyba és elsütötte a tüzelésre kész állapotban lévő 127 mm – es löveget. Történetesen aznap este a bázisparancsnok partit adott beosztottainak, amelyen azok feleségei is részt vettek. Az összejövetel hangulatát alaposan lehűtötte, amikor rémisztő süvöltés után a ház udvarában becsapódott és felrobbant a 127 mm – es gránát. Szerencsére senki sem sérült meg és az újabb kellemetlen incidensnek csak a jó néhány betört ablak, valamint a bázisparancsnok feleségének virágoskertje lett a szenvedő alanya, mert utóbbi helyén csak egy füstölgő kráter maradt… A duhaj tengerész hadbíróság elé került és kirúgták a flottától, a WILLIE DEE legendáriuma pedig újabb fejezettel bővült.
A hajót 1945. márciusában a Leyte-öböl térségébe, majd később Okinawa szigetéhez vezényelték. Fő feladata a parti állások tüzérségi bombázása, a partraszálló egységek és a szállítóhajók légvédelmi fedezete és az esetleg felbukkanó tengeralattjárók elleni védelme volt. Tüzérei négy nap alatt mintegy 8500 lövedéket lőttek ki a szigeten lévő célpontokra és legalább öt kamikazét is kiiktattak. A dolog szépséghibája annyi volt, hogy néhány lövedéke az USS LUCE (DD-522) romboló felépítményét érte, így annak személyzete sem zárta szívébe a WILLIE DEE -t.
Kamikaze a víz alól
1945. június 10 – én a WILLIAM D. PORTER ismét légvédelmi szolgálatot látott el és vigyázott az inváziós flottára. Reggel 8 óra 15 körül váratlanul egy japán gép bukott ki a felhők közül és nagy sebességgel zuhanni kezdett, de mire észrevették már kritikus távolságba került. A gép nem messze a WILLIE DEE – től belecsapódott az óceánba mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert pillanatokkal később majdnem mindenki a padlón találta magát, mert egy nagy erejű robbanás valósággal a levegőbe dobta a hadihajót. A WILLIE DEE gerince meghajlott és kis híján kettétört, fenéklemezei beszakadtak, mintha aknára futott volna, pedig nem ez történt.
A japán pilóta élete utolsó pillanatában valószínűleg nagyon csalódott lehetett, hogy nem tudta teljesíteni küldetését és már sohasem tudhatta meg, hogy mégis sikerrel járt, bár nem egészen úgy ahogy eltervezte.
A gép, amikor a vízbe csapódott nem szakadt darabokra, hanem a süllyedő roncs mint egy kilőtt torpedó, továbbsiklott a víz alatt és a PORTER legénységének újabb óriási pechjére, nagyjából a hajó alatt, jókora, 250 kilogrammos bombájával együtt felrobbant. A detonáció erejét fokozta, hogy a víz alatt történt.
A WILLIE DEE feneke felszakadt és a víz hatalmas erővel bezúdult a kazánházba. A turbinák és a generátorok azonnal leálltak, elment az áram, a szétszakadt vezetékekből kiömlő fűtőolaj pedig lángra lobbant, több helyen is erős tüzet okozva. A vízpumpák nagy része működésképtelenné vált, így kellett a legénységnek három órán keresztül egyre reménytelenebb küzdelmet folytatnia egyszerre a vízzel és a tűzzel. Ahogy a peches WILLIE DEE lassan az oldalára dőlt, Keyes parancsnoknak végül ki kellett adnia a kiürítési parancsot. A süllyedő roncs mellé beálló LSM (R) tüzérségi támogatóhajók szerencsésen fedélzetükre vették egész személyzetét és így nem volt személyi veszteség. A WILLIAM D. PORTER romboló 12 perccel az evakuálási parancs után, égnek meredő orral elmerült. A peches hajó végül senkit sem vitt magával a mélybe.
A mentést irányító Richard McColl hadnagyot a legmagasabb amerikai katonai kitüntetéssel a Kongresszusi Becsületrenddel tüntették ki.
(Érdekességek a hajózás-hadihajózás világából 6. rész)
Az az ember, aki a legnagyobb hatással volt a hajózás technikai történetére kétségtelenül IsambardKingdom Brunel angol mérnök. Mindössze három gőzhajót tervezett (GREAT WESTERN, GREAT BRITAIN és GREAT EASTERN), de mindhárom valóban (minden értelemben) „nagy” hajó volt, mely alapvetően megváltoztatta a gépi hajózás fejlődését!
Brunel valójában nem hajómérnök, hanem vasúti, illetve építőmérnök volt, aki vasútvonalakat, vasúti hidakat és alagutakat tervezett szerte Nagy Britanniában. Éppen a vasút kapcsán került kapcsolatba hajók tervezésével. Ahogy az iparfi forradalom során a nagy vasúthálózatok kirepültek a szigetországban, természetes igényként merült fel, hogy a vasúti személyszállítást gőzhajók segítségével tengeren túli utakra is kiterjesszék. (Hasonlóan ahhoz, ahogy később a MÁV-nak is saját hajóflottája volt a Dunán.) A legfontosabb (és legjobban fizető) útvonalnak nyilvánvalóan az atlantióceáni utasszállítás kínálkozott. Csakhogy a korai alacsonynyomású gőzgépek, nagyon rossz hatásfokúak voltak, és a gőzhajók képtelenek voltak elegendő szenet tárolni ahhoz, az óceánt csupán gőz alatt átszeljék. (Az első, az Atlanti óceánt átszelő gőzhajónak hagyományosan a SAVANNAH-t tekintik, ez azonban valójában vitorlával kelt át 1819-ben, és csak az amerikai partok előtt fűtötte fel a kazánját – amikor is a partról úgy vélték, hogy kigyulladt! A hajóutak során fellépő szénhiányt Verne Gyula is jól szemlélteti a „80 nap alatt a Föld körül” című regényében, amikor Phileas Fogg, hogy időben elérje célját, megvásárolja a gőzhajót, amin utazik, és annak egész felépítményét eltüzeli!)
Brunel megoldása a problémára egyszerű, de nem magától érthető volt: a hajók méretét kell megnövelni! Bár a nagyobb hajóméret miatt a szükséges gőzgép mérete és fogyasztása is megnő, azonban nem a hajó méretével arányosan! Míg ugyanis a hajó méretét a térfogat (köbös méret) jellemzi1, a szükséges gépteljesítményt, illetve a szénkészlet méretét a hajó keresztmetszete (négyzetes méret) korlátozza. (A közegellenállás a keresztmetszettel arányos.) Így a nagyobb méretű hajókhoz viszonylag kisebb gőzgépre és kisebb szénkészletre van szükség. Az 1838-ban általa megépített 2.300 tonnás GREAT WESTERN nevű oldalkerekes gőzhajó, korának legnagyobb hajója, volt az első, az Atlantióceánt csak gőz alatt átszelni képes, az angol vasúthálózat meghosszabbításának tekinthető személyszállító gőzös.2 (72 méteres hosszával kora leghosszabb hajója is volt. Egyébként a hossz növelése – „Länge läuft”, ahogy a németek mondják, a hajó sebességének növelését is jelentette, bár ezt csak utóbb igazolták tudományosan.) Ugyanez a műszaki meggondolás vezetett később a kereskedelmi hajók méreteinek robbanásszerű növekedéséhez a 20. század végén, illetve a 21. század elején. (100.000 tonnánál is nagyobb tankerek, konténerszállítók stb.)
1 A kereskedelmi hajók méretét hagyományosan regiszter tonnában mérik, ami 100 köbláb.
2 A hajó a névét is a Great Western Railway vonattársaságról (GWR) kapta.
A GREAT WESTERN megérkezik az Újvilágba
A GREAT WESTERN még oldalkerekes gőzösnek épült, de már ismert volt a hajócsavaros hajtás is, mely elsősorban két mérnök, a svéd John Ericsson és az angol Francis Petit Smith1 egymástól független tevékenységének volt köszönhető. Az első nagyobb, még kísérleti csavargőzös az angol ARCHIMEDES volt, melynek építését a brit Admiralitás finanszírozta. A gyakorlatban azonban a kereskedelmi hajózásban alkalmazták először a hajócsavart, és ebben is Brunel járt elől: 1843-ban megtervezte és megépítette kora legnagyobb kereskedelmi gőzhajóját, a 3.618 regisztertonnás GREAT BRITAIN-t, az első nagyméretű hajót, melyet hajócsavar hajtott. Az eredmény minden várakozást felülmúlt! A csavarhajtás kedvezőnek bizonyult a szénfogyasztás szempontjából is, amit a csavar hatékonysága okozott, továbbá az a tény, hogy lapátkerekes hajók estében erős hullámzásban a lapátkerekek egyike kiemelkedhetett a vízből és szabadon forgott. Ennek ellenére, a lapátkerekes hajók egyik nagy előnyének tartották a kortársak, hogy annak fordulékonysága az egyik lapátkerék kikapcsolásával, illetve az irányváltásával növelhető volt. A GREAT BRITAIN ebben is meglepetést okozott: amikor a hajó először kifutott a bristoli öbölből a hajócsavar által közvetlenül megfújt kormánylapát rendkívül hatékonynak bizonyult! A GREAT BRITAIN egy további nagy újítást is tartalmazott: a hajótest vasból épült. Ennek előnyei azt követően váltak világossá, hogy az (akkori méretekkel mérve) hatalmas hajó 1846-ban egy navigációs hiba miatt zátonyra futott Írország északi partjainál és sorsára kellett hagyni. Amikor majd egy évvel később óriási nehézségek árán levontatták a sziklazátonyról és szárazdokkba vitték kiderült, hogy a hajótest alig sérült, és szinte azonnal ismét szolgálatba lehetett állítani. Ez nagymértékben megnövelte a vas hajóépítés iránti bizalmat mind a kereskedelmi, mind a hadihajók esetében. (A következő lépés az acélkonstrukció volt, melyet mindmáig alkalmaznak.)
A GREAT BRITAIN ma, gyönyörűen helyreállítva Bristolban, abban a dokkban, ahol eredetileg megépült. (A „festett lőrések” és a díszes orrfigura a korabeli hajódekorációra volt jellemző.)
Brunel 1852-ben egy újabb hajó tervezésébe kezdet, mely minden addigi hajóméretet sokszorosan felülmúlt. Ez lett a GREAT EASTERN nevű 32.000 tonnás, 210 m hosszú hajómonstrum. (Hasonló méretű hajó csak ötven évvel később, a 20. századi elején épül majd!) Bár a méretek növelése gazdasági szempontból kétségtelenül előremutató volt, a hajó építése erősen feszegette a korabeli technikai lehetőségek határait. Már a hajtásmegoldás is egy visszalépést jelentett: a hajócsavar mellet két óriási lapátkereket is alkalmazni kellett.2 A hatalmas hajótestet csak oldalról lehetett vízre bocsátani, ami csupán többszőri próbálkozásra sikerült. Ez a gőzhajó is, akár csak az előző kettő, óceáni utasszállításra készült: 4000 utast volt képes szállítani, és elegendő szenet Ausztráliába és vissza! (Akkor még úgy vélték, hogy Ausztráliában nincsenek elegendő szénkészletek!) A hajó azonban rettenetesen dülöngélt (a hajóstabilitás kérdéseit csak a hadihajó tervező Edward Reed fogja tisztázni az 1860-as években), így személyszállításra alkalmatlannak bizonyult. Végül is a transzatlanti kábel lefektetésére használták.
3 Smith nagy találmánya nem maga a hajócsavar, hanem az ötlet volt, hogy a csavart a fartőke és a kormánylapát közé helyezte!
A GREAT BRITAIN ma, gyönyörűen helyreállítva Bristolban, abban a dokkban, ahol eredetileg megépült. (A „festett lőrések” és a díszes orrfigura a korabeli hajódekorációra volt jellemző.)
Brunel 1852-ben egy újabb hajó tervezésébe kezdet, mely minden addigi hajóméretet sokszorosan felülmúlt. Ez lett a GREAT EASTERN nevű 32.000 tonnás, 210 m hosszú hajómonstrum. (Hasonló méretű hajó csak ötven évvel később, a 20. századi elején épül majd!) Bár a méretek növelése gazdasági szempontból kétségtelenül előremutató volt, a hajó építése erősen feszegette a korabeli technikai lehetőségek határait. Már a hajtásmegoldás is egy visszalépést jelentett: a hajócsavar mellet két óriási lapátkereket is alkalmazni kellett.1 A hatalmas hajótestet csak oldalról lehetett vízre bocsátani, ami csupán többszőri próbálkozásra sikerült. Ez a gőzhajó is, akár csak az előző kettő, óceáni utasszállításra készült: 4000 utast volt képes szállítani, és elegendő szenet Ausztráliába és vissza! (Akkor még úgy vélték, hogy Ausztráliában nincsenek elegendő szénkészletek!) A hajó azonban rettenetesen dülöngélt (a hajóstabilitás kérdéseit csak a hadihajó tervező Edward Reed fogja tisztázni az 1860-as években), így személyszállításra alkalmatlannak bizonyult. Végül is a transzatlanti kábel lefektetésére használták.
A hatalmas GREAT EASTERN
4 Az első nagyméretű kétcsavaros hajót, a CITY OF NEW YORK utasszállítót csak 1888-ban bocsátják majd vízre. Ez a korának egyik legnagyobb hajója egyébként „csak” 10.500 regiszter tonnás volt, a GREAT BRITAIN harmada!
Brunel végül a GREAT EASTERN áldozata lett. A munkamániás, láncdohányos tervezőmérnök 1859-ben, a hajó vízrebocsátási nehézségeit követően, 53 éves korában hunyt el szívrohamban. Örökségét a világ összes csavaros, fémépítésű hajója őrzi.
Brunel a GREAT EASTERN horgonylánca előtt, elmaradhatatlan szivarjával
