(Hadihajós világtörténelem alapfokon 2.rész)
A CSATA ELŐZMÉNYEI :
Az 1901-es kínai boxerlázadás leverésében az akkori nagyhatalmak szövetségesként működtek együtt. Három évre rá azonban közülük kettő máris háborúba keveredett egymással. Oroszországról és Japánról van szó.
Az előbbi tovább akart terjeszkedni Kína és Korea felé, a másiknak (Japán) is hasonló ambíciói voltak, így érdekeik keresztezték egymást. Oroszország, hatalmas birodalom lévén, korlátlan emberanyaggal, bőséges nyersanyagbázissal, hatalmas mezőgazdasági területekkel rendelkezett, de iparilag és mezőgazdaságilag elmaradott ország volt.
Japán ezzel szemben, amely csak a 19.szd. közepén tört ki több évszázados feudális elszigeteltségéből, gyors ipari fejlődésnek indult. A fejlődő iparhoz szükséges nyersanyagbázis azonban nem állt rendelkezésre (ma is ez a helyzet, mindent importálnia kell).
A lakosság élelmiszerszükségletét is szinte teljes egészében a rizstermelésből és a halászatból elégítette ki. Tehát nyilvánvalóan területeket és ezzel együtt nyersanyagbázist akart szerezni (a II.vh. kitörésekor ugyanez volt a helyzet).
A fejlődő ország megkezdte egy erős és hatékony fegyveres erő kiépítését. Hadseregét porosz, haditengerészetét angol mintára alapozva hozták létre. Fiatal japán tiszteket küldtek Európába az ottani korszerű harceljárások elsajátítására. A haditengerészet hajóinak jelentős részét Angliában gyártották vagy Japánban, angol tervek alapján. A hajókat is angol eszközökkel (lövegek, műszerek) szerelték fel.
Az oroszok ezzel szemben a velük szövetséges Franciaországtól szerezték be ezeket az eszközöket, így a kialakulóban lévő fegyveres konfliktus az angol és francia technika próbájának ígérkezett.
Az oroszok a 19 szd. végén kaparintották meg Port Arthur kikötővárosát (ma Lüsun, Kína), amely a koreai félszigettől keletre a Bohai-szorosba mélyen benyúló keskeny félsziget csúcsán helyezkedik el.
A stratégiailag fontos kikötőváros megszerzésével az oroszok nagymértékben veszélyeztették magát Japánt is és innen kiindulva megkezdhették volna Korea megszállását.
Vlagyivosztokban már akkor is volt flottabázis, így a Korea elleni inváziót két oldalról indíthatták volna. Port Arthurt az oroszok nagymértékben megerősítették, egész erődrendszerrel véve körül a várost és a kikötőt mind szárazföldi, mind tengeri támadás ellen.
1904. február 7-én a japánok egy ultimátum átadását követően hadüzenet nélkül csapatokat tettek partra Koreában, majd röviddel ezután a Port Arthurt védő orosz hajóraj és a japán flotta is harcba keveredett egymással. A japán flotta főparancsnoka Togo admirális volt, egy Angliában képzett tapasztalt, energikus veterán tengerésztiszt.
Február 8-án a japánok megtámadták a kikötőben és a nyílt tengeren horgonyzó orosz hajókat. Két csatahajó és egy nehézcirkáló súlyosan megsérült. Ezt követően az oroszok elaknásították a kikötő előtti vizeket, de egy cirkálójuk felrobbant a saját aknamezőn. A japánok is raktak le aknákat, hogy megakadályozzák az orosz hajók kitörését.
A japán szárazföldi erők eközben körülvették a várost védő erődöket és megkezdték azok ostromát. Több olyan magaslati pontot is elfoglaltak, ahonnan tűz alá vehették a kikötőt és az ott állomásozó hajókat.
Az orosz veszteségek pótlására hajókat küldtek Vlagyivosztokból Port Arthurba és a lecsökkent harci morál helyreállítása céljából a rendkívül energikus és rátermett Makarov altengernagyot nevezték ki a Távol-Keleti Flotta főparancsnoki tisztségére. Az igen impozáns megjelenésű, hosszú kétágú szakállt viselő Makarov nagyon népszerű volt mind a tisztikar, mind a legénység körében. Dalt is fabrikáltak róla : “Jön Makarov nagyapó, leng a szakálla … ” kezdettel.
Makarov határozott intézkedéseket hozott a kikötő és a város védelmére. A morál láthatóan javult. Röviddel ezután azonban bekövetkezett az a tragédia, amely mélyreható következményekkel járt Port Arthur sorsát illetően.
A hajóraj zászlóshajója a “Petropavlovszk” csatahajó egy bevetés során ellenséges aknára futott és felrobbant. A legénység zöme, Makarov tengernaggyal együtt életét vesztette. A hajón volt a kor híres festője, Verescsagin is, akit azért küldtek a helyszínre, hogy rajzokat készítsen a harcokról. Ő sem élte túl a katasztrófát. Makarov halála még súlyosabb letargiába döntötte a város védőit. Az erődökért rendkívül heves harcok folytak, a hadműveletek hírei bejárták az egész világsajtót. A védők egyelőre még tartották magukat, az erődök parancsnoka Anton Stössel tábornok és törzskara azonban látta, ha nem kapnak erősítést, nem tudják tartani magukat.
Kétségbeesett üzeneteket küldtek Szentpétervárra, hogy valamilyen módon tegyenek kísérletet a tengeri blokád és az ostrom felszámolására. .
A Port Arthurt védő erők kisvártatva újabb súlyos veszteséget szenvedtek. A kikötő előtti vizeken vívott tengeri csatában az oroszok több hajójukat elvesztették, a “Cárevics” csatahajó elsüllyedésekor életét vesztette Makarov utóda Vitheft altengernagy. A harci morál tovább süllyedt.
II. Miklós cár hosszas hezitálás után úgy döntött, hogy a Balti-Flotta hajóit küldi Port Arthur felmentésére, mivel szárazföldön erre nem volt lehetőség (a Transz-Szibériai Vasút még nem készült el teljesen).
A cár ezt a döntést nem kis mértékben unokatestvére, II. Vilmos német császár rábeszélésére hozta. A sors iróniája, hogy az I. világháborúban már ellenségek voltak.
A kijelölt hajóraj parancsnoka Rozsgyesztvenszkij tengernagy lett (addig a Balti-Flotta parancsnoki tisztét töltötte be). Rendkívül szigorú, robbanékony természetű ember volt, gyakran előfordult, hogy mérgében a vízbe dobta távcsövét. E szokása ismeretében a hajók felkészítésénél gondoskodtak róla, hogy az admirális hajója a “Szuvorov” csatahajó bőségesen el legyen látva távcsövekkel.
A flotta fő erejét 8 csatahajó alkotta, de ezekből csak a 4 “Borogyino” osztályú hajó számított korszerűnek. Volt még a csoportban 3 partvédő páncélos, 3 páncélos cirkáló, valamint néhány cirkáló és romboló.
Az új csatahajók még nem is voltak megfelelően bejáratva, személyzetük között sok volt a gyakorlatlan újonc. A hosszú hajóutat az új hajók bejáratásának is szánták. Hiába voltak ezek a hajók gyorsabbak a régebbieknél, ez utóbbiak, különösen a nyílttengeri harcra alkalmatlan partvédő hajók lecsökkentették a menetsebességet.
A flotta 1904. október 15-én indult el Libau kikötőjéből. Már az Északi-tengeren nemzetközi konfliktusba keveredtek, amikor tévedésből tüzet nyitottak svéd és norvég halászhajókra, mert japán torpedónaszádoknak nézték azokat.
Az angol partok előtt Dogger Bank közelében még súlyosabb incidens történt : angol halászhajókra tüzeltek, egy hajót elsüllyesztettek, egy halász meghalt. Az orosz hajók legénysége pánikba esett és össze-vissza lövöldöztek, saját hajóikra is, melynek során az “Aurora” könnyűcirkáló parancsnoka halálos sérülést szenvedett. (Az “Aurora” fedélzetén bronz emléktábla jelöli azt a helyet, ahol a parancsnok elesett ). Az eset óriási felháborodást keltett világszerte, különösen Angliában, amely kis híján hadat üzent Oroszországnak. Mindenesetre ettől kezdve brit cirkálók kísérték az orosz flottát egészen Tangier-ig.
A hosszú hajóút során az oroszoknak óriási logisztikai nehézségekkel kerültek szembe. A legnagyobb gondot a szénutánpótlás biztosítása jelentette. A britek nem engedték meg a Brit Birodalomhoz tartozó kikötők használatát. A szénfelvételt a nyílt tengeren, előre odarendelt bérelt szénszállító hajókról oldották meg, ez rendkívüli akciónak számított akkoriban. A friss élelmiszer utánpótlása is nehezen volt megoldható.
Afrika megkerülésével érték el az Indiai-óceánt. Madagaszkár szigetén érthetetlen módon három hónapot (!) töltöttek javítások és készletek feltöltése címén. Innen küldött Rozsgyesztvenszkij táviratot a cárhoz, kijelentve, hogy a rendelkezésre álló erőkkel lehetetlen a kijelölt feladatot végrehajtani, ezért erősítést kért. Sebtében összeállítottak egy gyengébb hajókból álló különítményt és ezt Nyeboratov altengernagy parancsnoksága alatt Madagaszkár térségébe küldték. Ez a hajóraj a Szuezi-csatornán keresztül érte el a kijelölt találkozási pontot.
Innen már az egyesített flotta folytatta útját Port Arthur felé. Időközben a Nogi tábornok vezette japán szárazföldi erők bevették az ostromlott erődöket és a várost. A hajóraj ekkor azt a parancsot kapta, hogy hajózzon Vlagyivosztokba, annak ellenére, hogy a felmentendő város már elesett.
Rozsgyesztvenszkij a Csuzimai-szorost választotta, mint legrövidebb útvonalat, a flotta a hajózási útvonalakon kívül, de a japán partokhoz meglehetősen közel haladt. Egy japán segédcirkáló azonban észrevette az egyik hajót, az viszont saját egységnek nézte a japán hajót és még tudatta is vele, hogy több orosz egység van a közelben. Végzetes tévedés volt …
A riasztott japán flotta 40 hajója indult el támaszpontjáról, hogy útját állja az oroszoknak.
Togo tengernagy üzenetet küldött az összes hajóegységnek, hogy “Minden tengerész teljesítse maradéktalanul kötelességét, ahogyan ezt elvárja tőlük a haza” Hasonló üzenetet küldött Nelson admirális az angol hajók legénységének a Trafalgari Csata előtt. Nem véletlenül vette Togo innen a mintát, hiszen hosszabb időt töltött a Brit Flottánál.
Amikor a japánok feltűntek az orosz tengerészek távcsöveinek látómezejében (a tengernagy nem dobott be minden távcsövet a vízbe, azért egy pár még maradt), más választása nem volt Rozsgyesztvenszkijnek, mint vállalni a csatát. Ez május 26-án történt.
A fáradt, elcsigázott orosz legénységgel és a jóval lassúbb hajókkal már eleve kockázatos volt ütközetet vívni, de más alternatíva nem volt. Az orosz hajók egyébként is lassú menetsebességét tovább csökkentette a hajótestre lerakódott vastag kagylóréteg. 18 000 mérföld megtétele után ez nem is volt csoda. A japán flotta általános menetsebessége 16 csomó/h (30km /h), az orosz flottáé 9 csomó/h (17km/h). az orosz hajók ezenkívül túl voltak terhelve, szénnel, egyéb készletekkel.
A gyorsabb japán hajók az oroszok elé vágtak, megvalósítva minden haditengerész-parancsnok álmainak netovábbját az úgynevezett “T” keresztezést. Ez azt jelenti, hogy a “T” betű vízszintes felső szárában haladó hajók elvágják az ellenség útját, ezáltal minden lövegükből össztüzet képesek zúdítani a “T” függőleges szárában haladó hajókra, amelyek így csak elülső lövegeikkel tudnak tüzelni.
Az is igaz viszont, hogy az előnyösebb helyzetbe jutott hajók (a “T” felső szára) nagyobb célpontot kínálnak, míg a “T” függőleges szárában haladók kisebbet, azonban a teljes tűzerő kihasználása nagyobb előnyt jelent.
Tehát az előnyösebb pozícióba került japán hajók össztüzet zúdítva az egyes oszlopban haladó orosz hajókra, egyenként lőtték ki azokat. Az orosz flotta zászlóshajóját (“Szuvorov”) szinte percek alatt ronccsá lőtték. A súlyosan sérült hajón az orosz tengerészek az utolsó percig harcoltak, végül a hajót torpedókkal süllyesztették el. (A mai orosz tengerészetnél a “Szuvorov” helytállását tengerészeti
hagyományaik legszebb példájaként tisztelik). A harcban Rozsgyesztvenszkij súlyosan megsérült a fején és egy torpedóromboló vette fedélzetére a sebesült tengernagyot.
A flotta parancsnokságát ekkor Nyebogatov altengernagy vette át.
A csata részletes leírásától eltekintek, (ezt több könyvben is leírták, pl. Novikov-Priboj /orosz szemszögből/ vagy Thiess, mindkét könyv “Csuzima” címmel jelent meg).
Az orosz hajók egymás után váltak harcképtelenné, több elsüllyedt. A japánok jóval felkészültebbek voltak, tüzéreik pontosabban céloztak, az általuk használt robbanóanyag hatásosabb volt, mint az oroszoké.
Alaposabb felkészültségük, fejlettebb optikai műszereik és jobb lövegeik révén már nagy távolságból is megkezdhették a tüzelést.
Másnapra (május 27.) az egész orosz flotta egy romhalmaz volt (már ami megmaradt belőle), ezért Nyebogatov úgy döntött, hogy kapitulálnak, mert csak így kerülhetik el a további vérontást.
Orosz részről 4300 volt az elesettek és 6000 a fogságba esettek száma. A japánok 117 embert vesztettek. Óriási különbség !
A cirkálóflottilla 3 hajója, köztük az “Aurora” a Fülöp-szigetekre menekült, a legénységet ott internálták, a hajókat később visszakapták az oroszok, így az “Aurora” 12 év múlva betöltötte történelmi szerepét.
A zsákmányul ejtett és még használható orosz hajókat a japánok besorolták flottájukba.
A vereség híre Szentpétervárott forradalmi megmozdulásokat és a Fekete tengeri- Flottánál zendülést váltott ki (“Patyomkin” páncélos).
A fogságba esett orosz katonákat és tengerészeket rövid idő után szabadon engedték. A vezetőkre hadbírósági tárgyalás várt. Rozsgyesztvenszkijt és Nyebogatov tengernagyokat és Anton Stössel tábornokot halálra, több más magasrangú tisztet súlyos börtönbüntetésre ítélték, a büntetéseket azonban a cár jelentős mértékben lecsökkentette, a halálra ítélteknek is megkegyelmezett.
Rozsgyesztvenszkij magára vállalta a vereség és a megadás felelősségét, annak ellenére, hogy már a csata kezdetén sebesülése miatt kénytelen volt átadni a parancsnoki tisztet Nyebogatov altengernagynak.
Összegzés :
Az oroszok feletti győzelemmel Japán a térség legjelentősebb hatalmává vált, flottája három évtized múlva olyan erőt képviselt, hogy 1941-ben meg tudta kockáztatni az amerikai és brit flotta elleni támadást is.
Az orosz flotta veresége ellenére rendkívüli teljesítményt nyújtott a szinte a fél földkerekségen át végrehajtott hajóúttal, amely szinte megoldhatatlan logisztikai feladatot jelentett számukra.
A szénfelvételeket többnyire csak a nyílt tengeren tudták végrehajtani, a konfliktusban közvetlenül nem érintett országoktól bérelt hajókról, amelyeket időben a megjelölt találkozási pontokra kellett rendelni.
A vereségért Oroszország (akkor már mint Szovjetunió) csak 1945-ben tudott revansot venni, amikor augusztus 9-én támadást indított a Mandzsúriát megszálló japán erők ellen.
