Nagyméretű, erősen páncélozott, nehéztüzérséget hordozó hadihajó. Egykor a tengeri harc mindent eldöntő eszközének tartották, a tengeri hatalom elsőfokú szimbólumává vált.
Elődei a 16-17 században megjelenő sorhajók voltak, amelyek nevüket az akkori harci stratégiáról kapták, ahol a tengeri ütközetekben a két fél hajói egyes oszlopban, egymással párhuzamosan haladva lőtték egymást és a fő cél az ellenséges oszlop keresztezése volt. A csaták kimenetelét gyakran az ellenséges hajók megcsáklyázását követően kézitusa döntötte el.
A 19. szd. közepén a robbanó lövedékek kifejlesztésével ez a taktika nem volt tovább alkalmazható. Erre építették meg a franciák a GLOIRE nevű hajót, amely ugyan még fából készült, de vaslemezekkel védték a hajótestet. A későbbi vértezett hajóknál a merev és törékeny kovácsoltvas vértezetet a jóval ellenállóbb páncéllemezek váltottak fel.
Az első , teljesen vasból készített csatahajót az angolok építették meg. Ezt követte egy szintén angol tervezésű, már vitorlázat nélküli csatahajó, fedélzetén 2 ágyú-toronnyal (HMS DEVASTATION). A „csatahajó” elnevezés is ekkor vált általánossá az addig használt „sorhajó” név helyett.
A 19,szd. végétől Németország erőteljes flottafejlesztésbe kezdett, ezt a világ akkori vezető tengeri hatalma Nagy-Britannia kihívásnak tekintette. Erre válaszul Lord Fisher, az Admiralitás Első Lordja, egy minden addiginál erősebb csatahajó megépítésére adott utasítást. A tervezésnél figyelembe vették az 1904-1905-ös orosz-japán háború tapasztalatait.
Az új hajó (HMS DREADNOUGHT) 1906. decemberére készült el és néhány hónapon belül szolgálatba állt. Összesen 10 db egyforma kaliberű nehéz hajóágyút hordozott a korábban alkalmazott 4 nehézágyús kialakítással szemben. Ezen kívül 24 db könnyű löveggel és 5 db torpedóvető – csővel is fel volt szerelve. Mérete jóval meghaladta a korábbi típusokét, páncélzatban is felülmúlta az addig épített csatahajókat. E hajó megjelenése mérföldkőnek bizonyult a csatahajók tervezése terén. Innen számították a tengeri ütközetek eldöntésére hivatott modern csatahajók korszakát.
Minden addigi csatahajót „pre dreadnought”-nak (dreadnought-előttinek) neveztek. Németországon kívül több más állam is megkezdte ennek a hajótípusnak a gyártását. Az Osztrák-Magyar Monarchia legkorszerűbb csatahajói a TEGETTHOFF-osztályú hajók voltak, amelyeken a világon először alkalmaztak 3 ágyút lövegtornyonként. Ezek közül az SMS SZENT ISTVÁN magyar kivitelezésben a fiumei Danubius hajógyárban készült. Vízkiszorításuk 20 000 t volt , főtüzérségük 12 db 305 mm-es Skoda ágyú.
Az I. vh. csatahajóinak vízkiszorítása 20 000 – 35 000 t volt, a max. páncélzat 230-460 mm. Főtüzérségük 8-14 db 280-380 mm-es kaliberű ágyúból állt. A Németországot sújtó fegyverzetkorlátozási rendszabályok egy különös, csatahajónak nem, inkább csatacirkálónak tekinthető hajótípus kialakításához vezettek német részről. Ezt az angol terminológia „zseb-csatahajónak” nevezi. (ld. csatacirkálók)
A II. világháborús csatahajók vízkiszorítása elérte az 50 000 tonnát, főtüzérségük 8-12 db 320-405 mm-es ágyúból állt. (a japánok két szuper-csatahajóját nem számítva). A német flotta két legkorszerűbb csatahajója a BISMARCK és a TIRPITZ volt. Bár az előbbit már első bevetésén elsüllyesztették az angolok, de ehhez óriási túlerőre volt szükségük, a hajó speciális „Wotan” páncélzata ellenállt az angol ágyúk tüzének és csak a kormány-szerkezet sérülése következtében beálló manőverképtelenség vezetetett a hajó elsüllyesztéséhez. Nem sokkal korábban a BISMARCK egyetlen sortűzzel süllyesztette el a brit flotta büszkeségét a HOOD csatacirkálót. A TIRPITZ-et is csak többszöri sikertelen kísérlet után tudták elsüllyeszteni, amikor az mozgásképtelenül egy norvégiai fjordban rejtőzködött.
Más csatahajók azonban könnyebben estek ellenséges hajók és főleg repülőgépek áldozatául. A SZENT ISTVÁN csatahajót két MAS-típusú olasz torpedóhajó támadta meg nem sokkal az I. vh. befejezése előtt, 1918-ban. A hajó két torpedó találatától elsüllyedt. A II. vh.-ban brit PRINCE OF WALES csatahajót és a kíséretében lévő REPULSE csatacirkálót japán repülőgépek süllyesztették el az Indiai óceánon, amikor a két hajó megfelelő kíséret nélkül az ostromlott Szingapúr védelmére sietett. Ez az eset is rávilágított arra, hogy kíséret és légi fedezet nélkül ezek az erősen páncélozott hajók is sebezhetők.
A csatahajó építés csúcsteljesítménye a japánok által 1941-ben épített YAMATO és testvérhajója a MUSASHI. Vízkiszorításuk 74 000 t, főtüzérségük 9 db 460 mm-es ágyú, valamint több kisebb kaliberű löveg. Páncélvastagságuk 650 mm, sebességük 27 csomó, személyzet 2200 fő. A hajók 6 db vízi repülőgépet is hordoztak. Mindkét hajót amerikai bombázó és torpedóvető repülőgépek süllyesztették el, kíséret nélküli öngyilkos bevetésük során.
Ezzel (majdnem) lezárult a csatahajók kora. Az amerikaiak 4db IOWA-osztályú hajója még tovább szolgált a háború után is. Részt vettek (külön-külön) a koreai, a vietnami, majd az Öböl-háborúban. A korszerűsített hajókra Tomahawk rakétákat és légvédelmi rakétákat telepítettek, majd a leghátsó lövegtorony eltávolításával helikopter-leszállóhelyet alakítottak ki a hajók tatján. Minden esetben parti célpontok támadásában vettek részt. Kiválóan tervezett és megépített hajók, mostanra mindegyiküket kivonták az aktív szolgálatból, de elkerülték több más hadihajó sorsát, nem kerültek lebontásra, múzeumhajóként szolgálnak tovább. Egyikük, a MISSOURI különösen jelentős történelmi szimbólummá vált, mivel ezen a hajón írták alá 1945. szeptember 2-án Japán fegyverletételi okmányait.
Végezetül, ennek a legtovább szolgáló 4 csatahajónak főbb adataival zárjuk e korábban minden tengeri ütközet eldöntésére hivatott büszke hajóosztálynak ismertetését. Vízkiszorítás : 48 000 t, hossz 270 m, szélesség 33 m, merülés 11 m, hajtógép teljesítménye 212 000 LE, főfegyverzet : 9 db 405 mm-es ágyú, sebesség 33 csomó, személyzet 1920 fő.
