Felszálló – leszálló fedélzettel ellátott hajótípus, amely a szárazföldi repülőterekhez hasonló feladatot lát el. Lehetővé teszi repülőgépek, helikopterek fel – és leszállását, ezek repülés előtti és utáni ellenőrzését, az időszakos műszaki munkálatok elvégzését, a repülőeszközök feltöltését üzemanyaggal, lőszerrel, rakétákkal, bombákkal.
A hajótípust gyakran „anyahajó”- ként említik, helytelenül, mivel ez angol „seaplane-tender” (vízirepülő/hidroplán anyahajó) elnevezéséből ered. Ebből a hajótípusból fejlődtek ki a fel- és leszállófedélzettel rendelkező hordozók (angol nevük „aircraft-carrier”, németül „flugzeugtraeger”).
Az első világháborút követő években az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Japán járt az élen repülőgép-hordozók kifejlesztésében és építésében. Ezek a hajók még átalakított kereskedelmi szállítóhajók voltak, később cirkáló hajótesteket építettek át hordozókká.
A II. világháború kitörésekor mindhárom tengeri hatalom rendelkezett ütőképes repülőgép-hordozó erővel. Németország is belekezdett egy ilyen hajó, a GRAF ZEPPELIN megépítésébe, de ez nem készült el a háború végéig.
A tengeri összecsapások során egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a hordozók átvették a csatahajók korábbi szerepét, mint fő csapásmérő erő. A fedélzetükről felszálló repülőgépek nagy távolságból is képesek voltak ellenséges hajókat megtámadni és elsüllyeszteni, így csatahajókat is. A főbb tengeri ütközetek légi-tengeri összecsapások voltak.
Az amerikaiak a Flotta repülőgép-hordozókkal egyidejűleg a konvojok védelmére kísérő-hordozókat is építettek, amelyek kevesebb repülőgépet hordoztak és sebességük is kisebb volt. Az amerikai hordozók faborítású fedélzetük miatt jóval sérülékenyebbek voltak a britek páncélborítású fedélzettel rendelkező hordozóinál.
Egy első vonalbeli hordozó, a HORNET főbb adatai : vízkiszorítás 37 000 t, hossz 250 m, legnagyobb szélesség 45 m, sebesség 33 csomó, 90 repülőgép, személyzet 2800 fő.
A háború után több jelentős újítást alkalmaztak a hajók tervezésénél, pl. a szögben elfordított fedélzetet, amely lehetővé tette gépek egyidejű le – és felszállását, vagy a gőzkatapult, amellyel nagyobb tömegű sugárhajtású gépeket is lehetett indítani. Ilyen új találmány volt a fékező kötélzet a nagy sebességgel érkező gépek biztonságos leszállásához, valamint a leszálló-fényrendszer, szintén a biztonságos landolás elősegítése céljából.
A britek alkalmazták először könnyű repülőgép-hordozóikon a „sísáncot” vagy „dobbantót”, így a rövidebb fedélzeten is felszállhatnak a repülőgépek katapult nélkül is. A helyből fel- és leszálló Harrier-gépek teljes hasznos teherrel történő felszállását is ez a „sísánc” teszi lehetővé. A szovjetek / oroszok is átvették ezt a megoldást bár ők azért a katapultot is megtartották.
A mai korszerű hordozók alaptípusai :
a hagyományos vagy atomhajtóműves csapásmérő hordozók 35-100 000 t vízkiszorítással, 75-110 repülőgéppel.
tengeralattjáró-elhárító hordozók 25-40 000 t vízkiszorítással, kb. 50 db repülőgéppel, helikopterrel.
deszanthelikopter-hordozó hajók, 20 000 t vízkiszorítással, 20-30 helikopterrel. Ezeken jelentős tengerészgyalogos kontingens állomásozik.
A repülőgép-hordozók igen korlátozott önvédelmi fegyverzettel rendelkeznek, védelmüket saját légierejükön kívül a kísérő biztosító erők látják el.
Jelenleg több tengeri hatalom rendelkezik repülőgép-hordozókkal, de a legerősebb az USA hordozó-flottája. A legkorszerűbb a NIMITZ-osztály (vízkiszorítás 94 000 – 100 000 t, 90-100 repülőgép, atommeghajtás, sebesség 32 csomó, személyzet 5700 fő. 1975 óta eddig 10 ilyen hajó állt szolgálatba, a 11. (USS GERALD FORD) most épül, 2015-ben ez a hajó fogja leváltani az 1961-ben átadott ENTERPRISE hordozót (ez volt az első atommeghajtású repülőgép-hordozó).