(Hadihajós világtörténelem alapfokon 1. rész)

Előzmények :

Az egyesített Olaszország fő politikai és stratégiai céljai között szerepelt az olasz nyelvű osztrák tartományok, valamint a dalmát tengerpart megszerzése. Ennek érdekében az 1860-as évek elejétől erőteljes flottafejlesztésbe kezdtek.

Hazai gyártású és külföldön építtetett hajóik számban és minőségben az osztrák hajók felett álltak. A flotta hadi alkalmazására azonban nem dolgoztak ki hatékony tervet. A legénység kiképzésében is voltak hiányosságok.

Mindkét fél újabb építésű hajóit az amerikai polgárháború tapasztalatainak felhasználásával tervezték, azaz a páncélvédettség és a döfőorr alkalmazásával. A kor hadihajó-tervezői meg voltak győződve arról, hogy a páncélvédelemmel ellátott hajókban az ellenséges tüzérség nem sok kárt tehet, így – az ókori tengeri hadviselésben jól bevált – döfőorral vagy más néven sarkantyúval lehet az ellenség hajóit megrongálni vagy elsüllyeszteni.

Az olaszok legújabb hajója az Angliában készült AFFONDATORE kimondottan erre a célra tervezett lékelő (kosoló) hajó volt, orrán 8 méteres döfőorral, fedélzetén mindössze 2 db, de nagy kaliberű és forgatható toronyban elhelyezett ágyúval.

A dalmát tengerpart meghódítására irányuló olasz hadműveletek első fázisaként Lissa (ma Vis) szigetének és az ott lévő erőd és kikötő elfoglalását tűzték ki célul. A továbbiakban innen akarták irányítani a part menti városok elleni akciókat.

A dalmát partoktól kb. 50 km-re lévő sziget a legújabb kori történelem során többször cserélt gazdát. A napóleoni háborúk folyamán Ausztriától francia kézbe került, majd az angolok szállták meg és használták flottatámaszpontként. 1865-ben visszakerült Ausztriához.

Egy év múlva, 1866-ban Olaszország háborút kezdett Ausztria ellen, északi hadserege súlyos és megszégyenítő vereséget szenvedett a kisebb létszámú osztrák haderőtől. Az olasz társadalom bosszúért kiáltott …

Az ütközet :

Az olasz flotta gróf Persano tengernagy parancsnoksága alatt 1866. július 19-én futott ki Ancona kikötőjéből és Lissa térségébe érkezve azonnal megkezdte az erődök lövetését.

Az osztrák flotta parancsnoka Tegetthoff admirális csak erre várt, mivel már korábban is ki akarta csalni (sikertelenül) az olaszokat a nyílt tengerre, hogy ott megmérkőzzenek. Azonnal megindult Polából és másnap, 20-án ért az ostromlott szigethez, ahol az olaszok már megkezdték a partraszállást.

Az osztrákok közeledtekor Persano tengernagy, kétszeres erőfölénye tudatában, gúnyosan így szólt : „Megjöttek a halászok”. Nem is fordított különösebb gondot arra, hogy manőverezéssel kedvező pozícióba jusson, hajói szinte álló helyzetben várták az ellenséget és többnyire a partvédő erődök elleni tűzcsapásra és a partraszállás zavartalan végrehajtására koncentráltak.

Az ezt követő események során mutatkozott meg igazán a két tengernagy képességei közötti különbség. Az igen jó megjelenésű, 60 éves Persano gróf inkább a főúri szalonok világához illett jobban, mint egy hadihajó parancsnoki hídjához.

A nála 20 évvel fiatalabb Tegetthoff energikus, határozott, kiváló képességű parancsnok volt, aki az 1864-es dániai hadjárat során már bizonyította rátermettségét.

Mindkét flotta igen vegyes képet mutatott hajók típusait és korát illetően. A fő erőt a páncélvédelemmel ellátott, de fatestű hajók képviselték. Az olaszok minden koncepció nélkül, a különböző típusú hajókat összekeverve vetették be flottájukat.

Tegetthoff ezzel szemben flottája hajóiból 3 támadó éket alakított ki úgy, hogy azonos típusú hajókat egy csoportba osztotta be. Mielőtt a támadó ékek elindultak az ellenség felé, a tengernagyi parancs így szólt :

„Lékeljetek meg mindent, ami szürke !” (az osztrák hajók ugyanis feketére voltak festve).

A flottához intézett másik parancsa tömören fogalmazta meg a harci taktikát : „Rohanjátok le és süllyesszétek el őket !”

Az osztrák támadó ékek át is törték az olaszok vonalát. Mindkét fél igyekezett döfőorral meglékelni az ellenség hajóját. Ez az osztrákoknak sikerült jobban. Persano admirális a csata közben a RE D’ITALIA zászlóshajóról átszállt a vadonatúj AFFONDATORE hajóra, flottája ezalatt vezetés nélkül maradt. Az olaszok körében eluralkodott a zűrzavar és tanácstalanság.

Nem sokkal később Tegetthoff hajója, a FERDINAND MAX 11 csomós sebességgel nekirontott a RE D’ITALIA-nak, amely az oldalán keletkezett hatalmas lék miatt azonnal elsüllyedt. A PALESTRO nevű olasz hajó egy lékelés során elszenvedett sérülés miatt keletkezett tűz kitörését követően felrobbant. Súlyos veszteségei láttán Persano azonnal abbahagyta a harcot és visszaindult Ancona kikötőjébe, ahol aztán számot kellett adnia arról, hogy egy korszerűtlenebb hajókkal rendelkező, gyengébb flottától hogyan szenvedett vereséget.

Az ütközet utóhatásai:

A csata tapasztalatai egy időre tévútra terelték a hadihajó-tervezőket. A döfőorr jelentőségét túlbecsülve jó ideig ezzel szerelték fel a kor nagy hadihajóit. A tüzérségi eszközök fejlődése azonban véget vetett a döfőorr-koncepciónak. Érdekes módon, jóval később, a kereskedelmi hajóknál kezdték alkalmazni az orr kialakításánál a hagyma alakú „bulbát”, mert kiderült, hogy ez kedvező áramlási viszonyokat biztosítva növeli a hajók sebességét.

Az ütközet mérlege : olasz veszteségek : 2 páncélozott hajó, 612 halott, osztrák veszteségek : 38 halott, hajóveszteség nem volt. Mindkét részről több hajó kisebb-nagyobb sérülést szenvedett.

A lissai ütközet után Tegetthoff tengernagyot nemzeti hősként ünnepelték. Korai halála után emlékműveket emeltek tiszteletére, hajókat neveztek el róla. A Monarchia legkorszerűbb csatahajó osztályának elnevezése a sorozat első hajójának neve alapján „TEGETTHOFF” osztály volt.

Polai emlékművét 1920-ban lerombolták, de Bécsben monumentális emlékmű őrzi Tegetthoff admirális és tengerészei emlékét.

Füzesi József összeállítása