Szerző: hadihajosveteran2 12 / 17 oldal

(Érdekességek a hajózás-hadihajózás világából 3. rész)

Málta stratégiai jelentősége Olaszország 1940. júniusi hadba lépése után különösen felértékelődött. Emiatt a britek befolyása a Földközi tenger térségében erősen lecsökkent. Málta mindkét fél részére különleges jelentőséggel bírt.

A britek ezen a tengeri útvonalon biztosították a Brit- szigetek és Egyiptom, valamint a Közel- és Távol kelet felé és az onnan érkező utánpótlást, az olaszok pedig az afrikai hadszíntéren harcoló csapataik részére szállították erre a szükséges hadi- és egyéb anyagokat és  a csapatokat. Málta ennek a vízi útnak a közepén, mint egy lehorgonyzott hajó állta útját vagy segítette ezeket a vízi szállításokat.

Málta – a Földközi-tenger stratégiai pontja

A II. világháború fegyverei, járművei – Blog.hu

Az olaszok hadba lépésüket követően azonnal megkezdték a sziget (vagy inkább szigetek, ugye, Málta, Gozo, Camino) bombázását. Tengeri inváziót nem mertek kockáztatni, mert azért tartottak a térségben állomásozó brit flottától.

Ez a félelem nem volt indokolatlan, mert a britek Tarantónál jól odavágtak az olaszoknak, a kikötőben süllyesztették el az olasz flotta színe-javát (ez egy elő-Pearl Harbor volt, a japánoknak volt honnan mintát venni).

Korábban a britek nem fordítottak kellő gondot a sziget védelmére, a háború kitörésekor mindössze 3 (!) Gladiátor típusú vadászgép állt rendelkezésre, ezeket is tartalék alkatrészekből szerelték össze. A sziget védelmét elsősorban a gyors ütemben létrehozott légvédelmi-tüzér alakulatok képezték. A flottára sem számíthattak a közvetlen védelemben, mert azt biztonsági okokból Alexandriába helyezték át. Máltán mindössze 1 monitor és 2 aknaszedő hajó maradt.

A meglehetősen kevés hatékonysággal végrehajtott olasz légitámadások nem rendítették meg a sziget védőit, sőt csak növelték elszántságukat.

1941. januárjában azonban a németek is csatalakoztak a Málta elleni támadásokhoz, mivel ekkor már nyilvánvaló volt, hogy meg kell segíteniük olasz szövetségeseiket. Ezek a támadások már sokkal pusztítóbbak voltak és nemcsak a szigetek ellen, hanem az utánpótlást szállító konvojok ellen is irányultak. Nagyon kevés szállítóhajó érte el célját, Málta helyzete kezdett egyre inkább kritikussá válni, annak ellenére, hogy repülőgépek és csapatok érkeztek a szigetre az anyaországból.

1942 tavaszán Hitler a kelet frontról vont el egy egész légiflottát, a sziget térdre kényszerítésére.

Szakadatlan légitámadásoknak voltak kitéve a sziget lakói. Szerencsére bőségesen állt rendelkezésre mészkő, a sziget talajából és a már meglévő és újonnan épített fedezékékben a bombák nem tudtak nagy kárt tenni. Jó hasznát vették a Johannita lovagok által épített erődöknek is. A védők kitartottak, de az élelmiszer- üzemanyag- és egyéb utánpótlás hiánya 1942 nyarára kritikussá vált.

A brit háborús kabinet már a sziget feladásának gondolatával foglalkozott, miután Málta katonai parancsnoka, Lord Gort, drámai hangú üzenetet küldött Londonba, miszerint csak hetekig tudnak kitartani. Churchill azonban, akit nemhiába ábrázoltak többször is bulldognak – egy kicsit úgy is nézett ki – ragaszkodott ahhoz, hogy próbálkozzanak meg egy utolsó, minden addiginál is nagyobb szállítmány célba juttatásával, mintegy utolsó esélyként.

Ez volt a “Pedestal” hadművelet.

Tehát a britek sürgősen belekezdtek egy addig soha nem látott konvoj összeállításába, A szállítóhajók kiválasztásánál fő szempont volt a megfelelően nagy hajótér és a viszonylag nagy sebesség. A cél ugyanis az volt, hogy Gibraltártól a Máltáig tartó út ne tartson 3 napnál hosszabb ideig. 14 nagy kereskedelmi hajót választottak ki, köztük a kor egyik legnagyobb tankhajóját a vadonatúj “OHIO”-t, amelyet az amerikai “Texas Oil Company” vállalattól béreltek. A kereskedelmi hajókon brit legénység volt.

13 hajó vegyes utánpótlást szállított : élelmiszert, hadianyagot és hordókban üzemanyagot. Az “OHIO” több mint 10 000 tonna repülőbenzint és diesel olajt szállított. Minden anyagra szükség volt, de az üzemanyag létfontosságú volt, mert ebből volt a legnagyobb hiány. A szállítóhajók közül néhány azért vitt repülőbenzint hordókban, mert tartottak attól, hogy elveszítik az “OHIO”-t.

A konvojt minden idők legerősebb kísérőflottája fedezte : 4 repülőgép hordozó, 2 csatahajó, 7 cirkáló, 33 romboló, 4 aknaszedő és a térségben cirkáló tengeralattjárók. A konvoj elindítása a legnagyobb titokban történt, de az olasz titkosszolgálat már az induláskor tudott a konvojról és már várták őket.

1942. aug. 11-én éjjel haladtak át a Gibraltári-szoroson, miután megtankoltak, a spanyolok persze rögtön leadták a drótot az olaszoknak és a németeknek.

Így aztán, ahogy a Földközi-tengerre értek, egy német U-boot rögtön elsüllyesztette az “EAGLE” repülőgép hordozót. Nemsokára egy másik repülőgép hordozó is súlyos sérüléseket szenvedett. Az olasz repülőgépek és tengeralattjárók szinte rávetették magukat a konvojra, egymás után süllyesztették el a szállítóhajókat és rongálták meg a kíséret néhány tagját.

A konvoj közben elérte az út legkritikusabb részét a Szicília-csatornát, ahonnan a kíséret nehéz hajóit (repülőgép hordozók, csatahajók) a tervek szerint visszafordultak és Gibraltárra vonultak vissza. Nem merték kockáztatni ezek elveszését. A konvoj így nélkülözte a nehéz hajók védelmét. Az egyik olasz tengeralattjáró egészen fantasztikus eredményt ért el, mivel megtorpedózott 2 brit cirkálót és az OHIO”-t. ennek oldalán hatalmas lék keletkezett, de úszóképes maradt. A keletkezett tüzet sikerült eloltani. Röviddel ezután egy olasz legénységű (2 fő) sérült olasz Stuka gép kamikáze módon rázuhant az “OHIO” fedélzetére (ritka hőstett olasz pilótáktól, ez a japánok műfaja volt). Még szerencse, hogy a gépre szerelt bomba nem robbant fel. A tüzet most is sikerült eloltani, mielőtt a szállítmány lángot kapott volna.

Ekkorra már a németek is beszálltak a támadásba, Szicíliáról és Pantelleria-szigetéről felszálló gépeikkel.

Nem sokkal ezután 2 db 250 kg-os bomba robbant az “OHIO” fedélzetén súlyos sérüléseket okozva. Ekkorra a hajó már mozgásképtelenné vált, gépei leálltak A hajó 39 éves parancsnoka Mason kapitány elrendelte a hajó elhagyását, mert úgy tűnt, hogy el fog süllyedni.

A hajó azonban úszóképes maradt, erre a legénység visszatért rá. Ekkor egy romboló a folyamatos légitámadások alatt vontára vette, de a kötél elszakadt. Újabb találatok, de az üzemanyag nem fogott lángot, újabb hajóelhagyás, de mivel a hajó valamilyen csoda folytán úszóképes maradt, Mason kapitány néhány emberével visszatért a mélyen vízbemerülő hajóra. Most 2 romboló támogatta két oldalról. Nagyon lassan haladtak és lemaradtak a többi hajótól. Itt már nem lehetett konvojról beszélni, mert a hajók szétszóródtak, mindegyik úgy próbált eljutni Máltára, ahogy tudott. Egyikük súlyos sérülten az Észak-Afrikai partok felé vette útját.

Aug. 13-án 3 hajó érte el Málta kikötőjét, a lakosság kinn állt a mólón és üdvrivalgással fogadta a hajókat, ugyanakkor aggódva kémlelték a tengert, hátha több hajó érkezik. Ekkor az alig vánszorgó “OHIO” még messze járt és nagyon úgy nézett ki, hogy nem éri el célját.

Ez nagyon valószínűnek is tűnt, ugyanis egy 4 cirkálóból és 8 rombolóból álló olasz hajóraj elindult, hogy leszámoljon vele (repülőgép hordozónak nézték). Egy angol tengeralattjáró parancsnoknak köszönhetik a máltaiak, hogy nem így történt. Simpson kapitány az “UNBROKEN” tengeralattjáró parancsnoka egy hatodik érzéktől vezérelve elhagyta a számára kijelölt harci zónát és elhajózott arra a tengerszakaszra, ahonnan érzése szerint érkezni fog az olasz hajóraj. Igaza lett, rögtön megtorpedózott 2 cirkálót, a másik kettő és a rombolók ahelyett, hogy folytatták volna a kijelölt feladatot, az “OHIO” és 3 kísérője elpusztítását, a túlélők mentésébe kezdtek, majd visszatértek támaszpontjukra. Sok máltai szerint Simpson kapitányt az ég küldte megmentésükre. Tettéért György-keresztet kapott.

Közben, 14-én megérkezett az a hajó is, amelyik sérülten Észak-Afrika partjai felé menekült. A sziget katonai pk-a Lord Gort és a többi katonai vezető aggódva várta a tankhajó érkezését, már le is mondtak róla, amikor másnap 15-én megpillantották a 3 romboló által támogatott tankert. A máltaiak aznap ünnepelték

Készítő: Picasa 

A hajó pk-a után Málta közössége is megkapta a György-keresztet. VI. György angol uralkodó ezzel a kitüntetéssel ismerte el Málta népének helytállását.

Ez volt az első alkalom, hogy ezt a magas kitüntetést egy egész közösség kapja. A máltaiak büszkén viselik ezt a kitüntetést nemzeti zászlójukon.

A sziget blokádja még egy rövid ideig megmaradt, a túlélésben döntő szerepet játszott ez a konvoj, amelynek legalább egy része végül eljutott rendeltetési helyére.

A 14 szállítóhajóból 9 veszett oda, elsüllyedt 1 repülőgép hordozó, 2 cirkáló, 1 romboló, 2 tengeralattjáró. Számos hadihajó súlyosan megrongálódott, több mint 300 tengerész odaveszett.

Füzesi József összeállítása

1941. december 7.

(Hadihajós világtörténelem alapfokon 4..rész)

Előzmények

Japánban az első világháborút követő években egy agresszív katonai klikk került hatalomra, amely az a nyersanyagokban szegény ország szükségleteit területi terjeszkedéssel kívánta megoldani.

1931-ben bekebelezték Mandzsúriát és ott Mandzsukó néven egy Japán által irányított bábállamot hoztak létre, majd 1937-ben megtámadták Kínát, háborús bűnök sokaságát követve el a védtelen polgári lakosság és a hadifoglyok ellen. Itt már szembekerültek az Egyesült Államokkal, érdekeik ütközése miatt, az USA gazdasági intézkedéseket vezetett be Japán ellen.

1940-ben Franciaország bukása után Japán megszállta Francia-Indokínát. Erre az USA olajembargót léptetett életbe, amely a japán ipar teljes leállásával fenyegetett. A japánok szemet vetettek a nyersanyagokban gazdag Holland-Indiára, de ennek meghódítását nem merték megkockáztatni a térségben állomásozó amerikai flotta várható ellenlépése miatt, ezért ennek az akadálynak a kiiktatása mellett döntöttek.

A terv a Hawaii-szigeteken állomásozó flotta meglepetésszerű megtámadása és oly mértékben való szétzúzása, hogy az ne keresztezze Japán hódító terveit.

A támadási terv kidolgozására Jamamoto Iszoroku tengernagyot jelölték ki, aki jól ismerte az amerikai gazdasági és politikai viszonyokat, mivel korábban két ízben volt katonai attasé Washingtonban. Jól tudta, hogy az amerikai közvélemény nagy része az európai háborúba való be nem avatkozás híve. A mozgalomnak olyan híresség volt a szószólója mint a nemzeti hősként tisztelt Charles Lindbergh óceánrepülő.

Roosevelt elnök 1940-es elnöki kampányában azt ígérte választóinak, hogy Amerika nem fog beavatkozni más népek és földrészek háborújába.

A japán vezetés arra számított, hogy egy váratlan csapás a flotta ellen, sokkolja az egész társadalmat és csak növeli az addigi megosztottságot egy háborús szerepvállalást illetően.

Jamamoto, aki amerikai tartózkodásai alatt keresztül-kasul járta az országot, tisztában volt annak hatalmas ipari és mezőgazdasági erőforrásaival. Tudta, hogy a váratlan csapásból egyszer Amerika újra erőre kap, de addigra Japán hatalmas területek meghódításával gazdag nyersanyag utánpótláshoz jutva erős haderejével a siker reményében meg tudja védeni magát.

Japán magabiztosságát növelte az a tény, élvezte két nagy európai szövetségesének, Németországnak és Olaszországnak támogatását.

A hadművelet

A japánok a hadműveletre való felkészülésben a brit flotta tarantói támadását vették mintának, ahol az angolok a kikötőben lévő olasz hajókat váratlan tengerészeti légicsapással süllyesztették el. A felkészítés során gyakorolták az erre a támadásra kifejlesztett sekély-vízi torpedók alkalmazását. A Hawaii szigeteken tartózkodó japán ügynökök folyamatosan jelentették a hajók mozgását.

A teljes akciót Jamamoto tengernagy, az Egyesített Flotta parancsnoka irányította.

A 6 repülőgép hordozóból és több kísérő hajóból álló csapásmérő erő parancsnoka Nagumo altengernagy volt. A támadó erő 428 repülőgéppel rendelkezett. A flotta 1941. november 26-án hajózott ki a Kuril-szigetekről és nagy kerülővel, teljes rádiócsendben észak felől közelítette meg a Hawaii-szigeteket.

A csoport előtt egy kereskedelmi hajó haladt, hogy kikémlelje, nincs-e idegen hajó a kijelölt útvonalon.

December 7-én reggel értek a célpont közelébe, amikor elhangzott a támadás megindítását elrendelő jelszó : „Tora, Tora, Tora”

Az első támadó hullám 7:55-kor érte el Pearl Harbort. Vasárnap lévén, több tiszt a szárazföldön tartózkodott, a hajókon éppen a lobogók felvonására készültek.

Egy parti radar-állomás észlelt egy közeledő repülőcsoportot, de azt gondolták, hogy ezek a Kaliforniából érkező B-17-es nehézbombázók, amelyeket éppen abban az időben vártak.

A kikötő előtt járőrszolgálatot ellátó CONDOR aknakereső észlelte egy ismeretlen tengeralattjáró jelenlétét, ezt jelentette a WARD rombolónak, amely rálőtt és elsüllyesztette a japán hajót. Ezek voltak a támadás során leadott első lövések.

Az első támadó hullámot Fuchida Mitsuo fregattkapitány vezette, az elsődleges célpont a „csatahajó-sor” volt, ahol a csatahajók sorakoztak a Ford-sziget mellett.

Már az első percekben nyilvánvalóvá vált, hogy a tengeri hadviselés fő csapásmérő egységei a repülőgép hordozók és a róluk felszálló repülőgépek. A 8 csatahajóból 4 elsüllyedt, 4 súlyosan megrongálódott, az ARIZONA csatahajó felrobbant és legénységének 1177 tagja életét vesztette.

Több más hajó is elsüllyedt vagy megrongálódott, köztük 3 cirkáló is.

A második támadó hullám elsősorban a repülőtereket támadta, megsemmisítve 188 repülőgépet. Több gépet a támadás előtti napokban szabotázs cselekmények elhárítása céljából szorosan egymás mellett parkoltatták. Ez nem bizonyult jó ötletnek, csak növelte a veszteségeket.

A japánok eredetileg három támadó hullám bevetését tervezték, de az igen óvatos, idős Nagumo altengernagy, úgy gondolta, hogy a két hullám is elég veszteséget okozott és nem akarta repülőgépeit veszélyeztetni a felocsúdó amerikai légvédelem tüzében, így a harmadik hullám bevetésére nem került sor. Fuchida szenvedélyes hangon próbálta rávenni felettesét szándéka megváltoztatására, de hiába.

A japánok csak taktikai győzelmet arattak, a várt stratégiai győzelem helyett.

A flotta két repülőgép hordozója nem volt a kikötőben, pedig ezek lettek volna a fő célpontok. Érintetlenek maradtak az olajtartályok, a tengeralattjáró támaszpont és a flotta vezetési pontjai.

A támadást követően éppen a tengeralattjárók voltak azok, amelyek elsőként vették fel a harcot, számos japán szállítóhajót küldve hullámsírba értékes rakományukkal együtt.

Bár a támadás csekély japán veszteségekkel járt, (29 repülőgép, 5 törpe-tengeralattjáró, 64 halott, 1 fogoly) Jamamoto nem volt túlságosan elégedett, szavai szerint „felébresztettük az alvó oroszlánt”.

Habár japán a háború kezdetén imponáló győzelmeket aratott, elsősorban szárazföldi hadszíntereken, hatalmas területeket meghódítva és értékes nyersanyag bázisokhoz jutva, csak idő kérdése volt, Amerika mikor tér magához a letaglózó csapásból.

A támadás okozta megdöbbenést a bosszúvágy követte az amerikai közvéleményben, amelyet az a tény is növelt, hogy az akciót megelőzően magas rangú japán küldöttség tárgyalt az amerikai külügy képviselőivel, ezzel is álcázva szándékukat. A Kongresszus egy tartózkodással megszavazta a hadba lépést, az ország hatalmas ipari és mezőgazdasági potenciálját a háború szolgálatába állította.

A sorozóirodák előtt hosszú sorokban álltak a katonai szolgálatra jelentkező önkéntesek.

Az első világháború utáni, az ország méretéhez képest gyenge haderőből egy hatalmas tömeghadsereget kellett szervezni rövid idő alatt, amely a háború során három kontinensen is harcolt. Ezt is sikeresen megoldották, a japán stratégák reménye a nemzet megosztásáról, nem vált valóra. A szörnyű bosszú aztán 1945-ben Hirosima és Nagaszaki elleni nukleáris csapásban teljesedett be.

Az esemény személyes vonatkozásai

A területileg illetékes két parancsnokot, Husband Kimmel tengernagyot és Walter Short altábornagyot leváltották és helyükre Chester Nimitz tengernagyot és Douglas MacArthur altábornagyot nevezték ki. Jó választás volt, mindketten a későbbi hadműveletek kiváló irányítói lettek.

Jamamoto tengernagy repülőgépét egy ellenőrző körút során amerikai vadászgépek lőtték le 1943-ban, miután a japán titkos kódokat feltörve a hírszerzés értesült a tengernagy útjáról.

Nagumo tengernagy az amerikaiak sikeres saipani partraszállását követően öngyilkosságot követett el. Fuchida kapitány túlélte a háborút. 1950-ben keresztény hitre tért és hittérítő tevékenységet végzett. Amikor találkozott Tibbets ezredessel a Hirosimára az atombombát ledobó ENOLA GAY pilótájával, azt mondta neki, hogy az szükséges döntés volt, mert azzal elejét vették a Japán elleni tervezett invázió során várható milliós

nagyságrendű emberáldozatnak és az ország teljes pusztulásának.

Az ARIZONA csatahajót nem emelték ki, lebontott felépítményei helyén a hajótestre egy impozáns emlékművet emeltek, amelyet 1962-ben avattak fel.

A hajó ma is aktív szolgálatban lévő egységnek számít, nevét más hajó nem örökölheti. Amikor elhaladnak mellette, a Flotta hajóin a legénység díszegyenruhában sorfalat állva tiszteleg. Az emlékmű lobogóját a szokásos tengerészet protokoll szerint vonják fel és le, reggel és naplementekor.

Az emlékfalon szerepelnek az elesett tengerészek és tengerészgyalogosok nevei, köztük egy magyar származású tengerész, Theodor Stephen Szabó neve is.

Egy nemrég közzétett hír, az esemény utóhatásaként:

Az Amerikai Haditengerészet döntése szerint az egyik új repülőgép hordozót arról a Doris Miller matrózról nevezik el, akit a támadás során tanúsított helytállásért a Haditengerészeti Érdemkereszttel tüntetett ki személyes Nimitz tengernagy.

(Hadihajós világtörténelem alapfokon 2.rész)

A  CSATA  ELŐZMÉNYEI :

Az 1901-es kínai boxerlázadás leverésében az akkori nagyhatalmak szövetségesként működtek együtt. Három évre rá azonban közülük kettő máris háborúba keveredett egymással. Oroszországról és Japánról van szó.

Az előbbi tovább akart terjeszkedni Kína és Korea felé, a másiknak (Japán) is hasonló ambíciói voltak, így érdekeik keresztezték egymást. Oroszország, hatalmas birodalom lévén, korlátlan emberanyaggal,  bőséges nyersanyagbázissal, hatalmas mezőgazdasági területekkel rendelkezett, de iparilag és mezőgazdaságilag elmaradott ország volt.

Japán ezzel szemben, amely csak a 19.szd. közepén tört ki több évszázados feudális elszigeteltségéből, gyors ipari fejlődésnek indult. A fejlődő iparhoz szükséges nyersanyagbázis azonban nem állt rendelkezésre (ma is ez a helyzet, mindent importálnia kell).

A lakosság élelmiszerszükségletét is szinte teljes egészében a rizstermelésből és a halászatból elégítette ki. Tehát nyilvánvalóan területeket és ezzel együtt nyersanyagbázist akart szerezni (a II.vh. kitörésekor ugyanez volt a helyzet).

A fejlődő ország megkezdte egy erős és hatékony fegyveres erő kiépítését. Hadseregét porosz, haditengerészetét angol  mintára alapozva hozták létre. Fiatal japán tiszteket küldtek Európába az ottani korszerű harceljárások elsajátítására. A haditengerészet hajóinak jelentős részét Angliában gyártották vagy Japánban, angol tervek alapján. A hajókat is angol eszközökkel (lövegek, műszerek) szerelték fel.

Az oroszok ezzel szemben a velük szövetséges Franciaországtól szerezték be ezeket az eszközöket, így a kialakulóban lévő fegyveres konfliktus az angol és francia technika próbájának ígérkezett.

Az oroszok a 19 szd. végén kaparintották meg Port Arthur kikötővárosát (ma Lüsun, Kína), amely a koreai félszigettől keletre a Bohai-szorosba mélyen benyúló keskeny félsziget csúcsán helyezkedik el.

A stratégiailag fontos kikötőváros megszerzésével az oroszok nagymértékben veszélyeztették magát Japánt is és innen kiindulva megkezdhették volna Korea megszállását.

Vlagyivosztokban már akkor is volt flottabázis, így a Korea elleni inváziót két oldalról indíthatták volna. Port Arthurt az oroszok nagymértékben megerősítették, egész erődrendszerrel véve körül a várost és a kikötőt mind szárazföldi, mind tengeri támadás ellen.

1904. február 7-én a japánok egy ultimátum átadását követően hadüzenet nélkül csapatokat tettek partra Koreában, majd röviddel ezután a Port Arthurt védő orosz hajóraj és a japán flotta is harcba keveredett egymással. A japán flotta főparancsnoka Togo admirális volt, egy Angliában képzett tapasztalt, energikus veterán tengerésztiszt.

Február 8-án a japánok megtámadták a kikötőben és a nyílt tengeren horgonyzó orosz hajókat. Két csatahajó és egy nehézcirkáló súlyosan megsérült. Ezt követően az oroszok elaknásították a kikötő előtti vizeket, de egy cirkálójuk felrobbant a saját aknamezőn. A japánok is raktak le aknákat, hogy megakadályozzák az orosz hajók kitörését.

A japán szárazföldi erők eközben körülvették a várost védő erődöket és megkezdték azok ostromát. Több olyan magaslati pontot is elfoglaltak, ahonnan tűz alá vehették a kikötőt és az ott állomásozó hajókat.

Az orosz veszteségek pótlására hajókat küldtek Vlagyivosztokból Port Arthurba és a lecsökkent harci morál helyreállítása céljából a rendkívül energikus és rátermett Makarov altengernagyot nevezték ki a Távol-Keleti Flotta főparancsnoki tisztségére. Az igen impozáns megjelenésű, hosszú kétágú szakállt viselő Makarov nagyon népszerű volt mind a tisztikar, mind a legénység körében. Dalt is fabrikáltak róla : “Jön Makarov nagyapó, leng a szakálla … ” kezdettel.

Makarov határozott intézkedéseket hozott a kikötő és a város védelmére. A morál láthatóan javult. Röviddel ezután azonban bekövetkezett az a tragédia, amely mélyreható következményekkel járt Port Arthur sorsát illetően.

A hajóraj zászlóshajója a “Petropavlovszk” csatahajó egy bevetés során ellenséges aknára futott és felrobbant. A legénység zöme, Makarov tengernaggyal együtt életét vesztette. A hajón volt a kor híres festője, Verescsagin is, akit azért küldtek a helyszínre, hogy rajzokat készítsen a harcokról. Ő sem élte túl a katasztrófát. Makarov halála még súlyosabb letargiába döntötte a város védőit. Az erődökért rendkívül heves harcok folytak, a hadműveletek hírei bejárták az egész világsajtót. A védők egyelőre még tartották magukat, az erődök parancsnoka Anton Stössel tábornok és törzskara  azonban látta, ha nem kapnak erősítést, nem tudják tartani magukat.

Kétségbeesett üzeneteket küldtek Szentpétervárra, hogy valamilyen módon tegyenek kísérletet a tengeri blokád és az ostrom felszámolására. .

A Port Arthurt védő erők kisvártatva újabb súlyos veszteséget szenvedtek. A kikötő előtti vizeken vívott  tengeri csatában az oroszok több hajójukat elvesztették, a “Cárevics” csatahajó elsüllyedésekor életét vesztette Makarov utóda Vitheft altengernagy. A harci morál tovább süllyedt.

II. Miklós cár hosszas hezitálás után úgy döntött, hogy a Balti-Flotta  hajóit küldi Port Arthur felmentésére, mivel szárazföldön erre nem volt lehetőség (a Transz-Szibériai Vasút még nem készült el teljesen).

A cár ezt a döntést nem kis mértékben unokatestvére, II. Vilmos német császár rábeszélésére hozta. A sors iróniája, hogy az I. világháborúban már ellenségek voltak.

A kijelölt hajóraj parancsnoka Rozsgyesztvenszkij tengernagy lett (addig a Balti-Flotta parancsnoki tisztét töltötte be). Rendkívül szigorú, robbanékony természetű ember volt, gyakran előfordult, hogy mérgében a vízbe dobta távcsövét. E szokása ismeretében a hajók felkészítésénél gondoskodtak róla, hogy az admirális hajója a “Szuvorov” csatahajó bőségesen el legyen látva távcsövekkel.

A flotta fő erejét 8 csatahajó alkotta, de ezekből csak a 4 “Borogyino” osztályú hajó számított korszerűnek. Volt még a csoportban 3 partvédő páncélos, 3 páncélos cirkáló, valamint néhány cirkáló és romboló.

Az új csatahajók még nem is voltak megfelelően bejáratva, személyzetük között sok volt a gyakorlatlan újonc. A hosszú hajóutat az új hajók bejáratásának is szánták. Hiába voltak ezek a hajók gyorsabbak a régebbieknél, ez utóbbiak, különösen a nyílttengeri harcra alkalmatlan partvédő hajók lecsökkentették  a menetsebességet.

A flotta 1904. október 15-én indult el Libau kikötőjéből. Már az Északi-tengeren nemzetközi konfliktusba keveredtek, amikor tévedésből tüzet nyitottak svéd és norvég halászhajókra, mert japán torpedónaszádoknak nézték azokat.

Az angol partok előtt Dogger Bank közelében még súlyosabb incidens történt : angol halászhajókra tüzeltek, egy hajót elsüllyesztettek, egy halász meghalt. Az orosz hajók legénysége pánikba esett és össze-vissza lövöldöztek, saját hajóikra is, melynek során az “Aurora” könnyűcirkáló parancsnoka halálos sérülést szenvedett. (Az “Aurora” fedélzetén bronz emléktábla jelöli azt a helyet, ahol a parancsnok elesett ). Az eset óriási felháborodást keltett világszerte, különösen Angliában, amely kis híján hadat üzent Oroszországnak. Mindenesetre ettől kezdve brit cirkálók kísérték az orosz flottát egészen Tangier-ig.

A hosszú hajóút során az oroszoknak óriási logisztikai nehézségekkel kerültek szembe. A legnagyobb gondot a szénutánpótlás biztosítása jelentette. A britek nem engedték meg a Brit Birodalomhoz tartozó kikötők használatát. A szénfelvételt a nyílt tengeren, előre odarendelt bérelt szénszállító hajókról oldották meg, ez rendkívüli akciónak  számított akkoriban. A friss élelmiszer utánpótlása is nehezen volt megoldható.

Afrika megkerülésével érték el az Indiai-óceánt. Madagaszkár szigetén érthetetlen módon három hónapot (!) töltöttek javítások és készletek feltöltése címén. Innen küldött Rozsgyesztvenszkij táviratot a cárhoz, kijelentve, hogy a rendelkezésre álló erőkkel lehetetlen a kijelölt feladatot végrehajtani, ezért erősítést kért. Sebtében összeállítottak egy gyengébb hajókból álló különítményt és ezt Nyeboratov altengernagy parancsnoksága alatt Madagaszkár térségébe küldték. Ez a hajóraj a Szuezi-csatornán keresztül érte el a kijelölt találkozási pontot.

Innen már az egyesített flotta folytatta útját Port Arthur felé. Időközben a Nogi tábornok vezette japán szárazföldi erők bevették az ostromlott erődöket és a várost. A hajóraj ekkor azt a parancsot kapta, hogy hajózzon Vlagyivosztokba, annak ellenére, hogy a felmentendő város már elesett.

Rozsgyesztvenszkij a Csuzimai-szorost választotta, mint legrövidebb útvonalat, a flotta a hajózási útvonalakon kívül, de a japán partokhoz meglehetősen közel haladt. Egy japán segédcirkáló azonban észrevette az egyik hajót, az viszont saját egységnek nézte a japán hajót és még tudatta is vele, hogy több orosz egység van a közelben. Végzetes tévedés volt …

A riasztott japán flotta 40 hajója indult el támaszpontjáról, hogy útját állja az oroszoknak.

Togo tengernagy üzenetet küldött az összes hajóegységnek, hogy “Minden tengerész teljesítse maradéktalanul kötelességét, ahogyan ezt elvárja tőlük a haza” Hasonló üzenetet küldött Nelson admirális az angol hajók legénységének a Trafalgari Csata előtt. Nem véletlenül vette Togo innen a mintát, hiszen hosszabb időt töltött a Brit Flottánál.

Amikor a japánok feltűntek az orosz tengerészek távcsöveinek látómezejében (a tengernagy nem dobott be minden távcsövet a vízbe, azért egy pár még maradt), más választása nem volt Rozsgyesztvenszkijnek, mint vállalni a csatát. Ez május 26-án történt.

A fáradt, elcsigázott orosz legénységgel és a jóval lassúbb hajókkal már eleve kockázatos volt ütközetet vívni, de más alternatíva nem volt. Az orosz hajók egyébként is lassú menetsebességét tovább csökkentette a hajótestre lerakódott vastag kagylóréteg. 18 000 mérföld megtétele után ez nem is volt csoda. A japán flotta általános menetsebessége 16 csomó/h (30km /h), az orosz flottáé 9 csomó/h (17km/h). az orosz hajók ezenkívül túl voltak terhelve, szénnel, egyéb készletekkel.

A gyorsabb japán hajók az oroszok elé vágtak, megvalósítva minden haditengerész-parancsnok álmainak netovábbját az úgynevezett “T” keresztezést. Ez azt jelenti, hogy a “T” betű vízszintes felső szárában haladó hajók elvágják az ellenség útját, ezáltal minden lövegükből össztüzet képesek zúdítani a “T” függőleges szárában haladó hajókra, amelyek így csak elülső lövegeikkel tudnak tüzelni.

Az is igaz viszont, hogy az előnyösebb helyzetbe jutott hajók (a “T” felső szára) nagyobb célpontot kínálnak, míg a “T” függőleges szárában haladók kisebbet, azonban a teljes tűzerő kihasználása nagyobb előnyt jelent.

Tehát az előnyösebb pozícióba került japán hajók össztüzet zúdítva az egyes oszlopban haladó orosz hajókra, egyenként lőtték ki azokat. Az orosz flotta zászlóshajóját (“Szuvorov”) szinte percek alatt ronccsá lőtték. A súlyosan sérült hajón az orosz tengerészek az utolsó percig harcoltak, végül a hajót torpedókkal süllyesztették el. (A mai orosz tengerészetnél a “Szuvorov” helytállását tengerészeti

hagyományaik legszebb példájaként tisztelik). A harcban Rozsgyesztvenszkij  súlyosan megsérült a fején és egy torpedóromboló vette fedélzetére a sebesült tengernagyot.

A flotta parancsnokságát ekkor Nyebogatov altengernagy vette át.

A csata részletes leírásától eltekintek, (ezt több könyvben is leírták, pl. Novikov-Priboj /orosz szemszögből/ vagy Thiess, mindkét könyv “Csuzima” címmel jelent meg).

Az orosz hajók egymás után váltak harcképtelenné, több elsüllyedt. A japánok jóval felkészültebbek voltak, tüzéreik pontosabban céloztak, az általuk használt robbanóanyag hatásosabb volt, mint az oroszoké.

Alaposabb felkészültségük, fejlettebb optikai műszereik és jobb lövegeik révén már nagy távolságból is megkezdhették a tüzelést.

Másnapra (május 27.) az egész orosz flotta egy romhalmaz volt (már ami megmaradt belőle), ezért Nyebogatov úgy döntött, hogy kapitulálnak, mert csak így kerülhetik el a további vérontást.

Orosz részről 4300  volt az elesettek és 6000 a fogságba esettek száma. A japánok 117 embert vesztettek. Óriási különbség !

A cirkálóflottilla 3 hajója, köztük az “Aurora” a Fülöp-szigetekre menekült, a legénységet ott internálták, a hajókat később visszakapták az oroszok, így az “Aurora” 12 év múlva betöltötte történelmi szerepét.

A zsákmányul ejtett és még használható orosz hajókat a japánok besorolták flottájukba.

A vereség híre Szentpétervárott forradalmi megmozdulásokat és a Fekete tengeri- Flottánál  zendülést váltott ki (“Patyomkin” páncélos).

A fogságba esett orosz katonákat és tengerészeket rövid idő után szabadon engedték. A vezetőkre hadbírósági tárgyalás várt. Rozsgyesztvenszkijt és Nyebogatov tengernagyokat és Anton Stössel tábornokot halálra, több más magasrangú tisztet súlyos börtönbüntetésre ítélték, a büntetéseket azonban a cár jelentős mértékben lecsökkentette, a halálra ítélteknek is megkegyelmezett.

Rozsgyesztvenszkij magára vállalta a vereség és a megadás felelősségét, annak ellenére, hogy már a csata kezdetén sebesülése miatt kénytelen volt átadni a parancsnoki tisztet Nyebogatov altengernagynak.

Összegzés :

Az oroszok feletti győzelemmel Japán a térség legjelentősebb hatalmává vált, flottája három évtized múlva olyan erőt képviselt, hogy 1941-ben meg tudta kockáztatni az amerikai és brit flotta elleni támadást is.

Az orosz flotta veresége ellenére rendkívüli teljesítményt nyújtott a szinte a fél földkerekségen át végrehajtott hajóúttal, amely szinte megoldhatatlan logisztikai feladatot jelentett számukra.

A szénfelvételeket többnyire csak a nyílt tengeren tudták végrehajtani, a konfliktusban közvetlenül nem érintett országoktól bérelt hajókról, amelyeket időben a megjelölt találkozási pontokra kellett rendelni.

A vereségért Oroszország (akkor már mint Szovjetunió) csak 1945-ben tudott revansot venni, amikor augusztus 9-én támadást indított a Mandzsúriát megszálló japán erők ellen.

(Hadihajós világtörténelem alapfokon 3.rész)

A 19. század kezdetétől a külföldiek egyre nagyobb befolyásra tettek szert Kínában. A gazdasági hasznot kivitték az országból, oda ópiumot vittek Indiából és amikor ezt a kínai hatóságok le akarták állítani, akkor a britek kirobbantották az első (1840), majd a második (1856) „ópiumháborút”, amelyekből Kína vesztesként került ki.

Az uralkodó Csing-dinasztia hatalma fokozatosan csökkent.

A század végére felerősödtek az idegenek elleni megmozdulások, “Halál az idegen betolakodókra !” jelszóval. A mozgalom élén a “Nagy ököl” társaság állt. A boxer-mozgalom nevét az akkoriban széles körben gyakorolt népi harcművészeti ágazatról kapta, amelyet „kínai boxként” ismertek.

1900. májusában egyszerre több tartományban robbant ki a lázadás az egyre növekvő feszültségek miatt.

A felkelők megrongálták a vasút- és távíró vonalakat, mert ezek kiépítése miatt sok kínai maradt munka nélkül, mivel korábban teherszállítóként vagy hírvivői munkából éltek.

A lázadást az ország tényleges vezetője az özvegy Cixi császárné is támogatta és ezáltal az állam és a hadsereg is.

Megöltek mintegy 3000 keresztényt és hajtóvadászatot indítottak a külföldiek ellen.

 Júniusra elérték Pekinget, meggyilkolták a német nagykövetet és a boxerek a császári haderővel karöltve ostrom alá vették a diplomáciai negyedet ahol a városban tartózkodó külföldiek kerestek menedéket.

Az akkori nagyhatalmak szövetségbe tömörültek „Nyolc Nemzet Szövetsége” néven. A császárné uralkodói rendeletben üzent hadat a külföldi hatalmaknak.

A szövetségesek hadihajókat küldtek Kínába, állampolgáraik megvédése érdekében.

Ebben az időben Ausztria-Magyarország részéről csak a ZENTA cirkáló tartózkodott a térségben. Megerősítésére először a KAISERIN UND KÖNIGIN MARIA THERESIA, majd egy hónappal később a KAISERIN ELISABETH és az ASPERN érkezett a kínai vizekre. A ZENTA cirkálóról először csak egy 30 fős tengerészgyalogos osztagot tudtak Pekingbe juttatni. További csapaterősítéseket nem, mert a boxerek felrobbantották a vasúti síneket.

Közben újabb csapatok érkeztek több kínai kikötővárosba (szibériai vadászok, amerikai tengerészgyalogosok és más csapatok). Kemény harc kezdődött, a boxerek fanatikusan harcoltak.

A folyamatos csapaterősítéseknek köszönhetően a szövetséges haderő létszáma meghaladta a 40 000 főt,, amely vereséget mért a kínai reguláris hadseregre.

Ezt követően a szövetségesek augusztus 14-én elérték Pekinget, felmentve az 55 napon keresztül ostrom alatt álló diplomáciai negyedet.

A harcokban 4 cirkálónkról 500 osztrák-magyar tengerész vett részt. Több magyar halottja is volt ezeknek a harcoknak.

A boxereket és támogatóikat végül nehéz és súlyos áldozatokkal járó harcokban tudták térdre kényszeríteni. A KAISERIN ELISABETH és a ZENTA 1901.júniusában kapott parancsot a hazatérésre, a másik két hajó még ottmaradt. A későbbiek folyamán is állomásozott legalább egy cirkálónk a kínai vizeken.

Az I. világháború kitörésekor éppen a KAISERIN ELISABETH volt a Távol-Keleten. Részt vett Csingtao német gyarmat védelmében a japánok ellen. A hajó súlyosan megsérült, a legénység több tagja elesett. A már alig úszóképes hajót végül a parancsnok utasítására saját legénysége süllyesztette el. A legénység japán fogságba került.

A boxerlázadás leverését követően fosztogatásokra és a boxerek tömeges kivégzésére került sor.

Kínát tekintélyes kártérítésre kötelezték mai árfolyamon 41 milliárd dollár értékben, amelyet 39 év alatt kellett megfizetnie a győztes hatalmak részére.

És egy, az eseménnyel kapcsolatos máig élő hagyomány.

A pekingi diplomáciai negyed védelmében részt vevő amerikai tengerészgyalogos kontingens helytállásának elismeréseként az Egyesült Államok követségeinek belső védelmét szerte a világon a tengerészgyalogság őrtestülete látja el.

Füzesi József összeállítása