Hadihajós veterán

Felszálló – leszálló fedélzettel ellátott hajótípus, amely a szárazföldi repülőterekhez hasonló feladatot lát el. Lehetővé teszi repülőgépek, helikopterek fel – és leszállását, ezek repülés előtti és utáni ellenőrzését, az időszakos műszaki munkálatok elvégzését, a repülőeszközök feltöltését üzemanyaggal, lőszerrel, rakétákkal, bombákkal.
A hajótípust gyakran „anyahajó”- ként említik, helytelenül, mivel ez angol „seaplane-tender” (vízirepülő/hidroplán anyahajó) elnevezéséből ered. Ebből a hajótípusból fejlődtek ki a fel- és leszállófedélzettel rendelkező hordozók (angol nevük „aircraft-carrier”, németül „flugzeugtraeger”).
Az első világháborút követő években az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Japán járt az élen repülőgép-hordozók kifejlesztésében és építésében. Ezek a hajók még átalakított kereskedelmi szállítóhajók voltak, később cirkáló hajótesteket építettek át hordozókká.
A II. világháború kitörésekor mindhárom tengeri hatalom rendelkezett ütőképes repülőgép-hordozó erővel. Németország is belekezdett egy ilyen hajó, a GRAF ZEPPELIN megépítésébe, de ez nem készült el a háború végéig.
A tengeri összecsapások során egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a hordozók átvették a csatahajók korábbi szerepét, mint fő csapásmérő erő. A fedélzetükről felszálló repülőgépek nagy távolságból is képesek voltak ellenséges hajókat megtámadni és elsüllyeszteni, így csatahajókat is. A főbb tengeri ütközetek légi-tengeri összecsapások voltak.
Az amerikaiak a Flotta repülőgép-hordozókkal egyidejűleg a konvojok védelmére kísérő-hordozókat is építettek, amelyek kevesebb repülőgépet hordoztak és sebességük is kisebb volt. Az amerikai hordozók faborítású fedélzetük miatt jóval sérülékenyebbek voltak a britek páncélborítású fedélzettel rendelkező hordozóinál.
Egy első vonalbeli hordozó, a HORNET főbb adatai : vízkiszorítás 37 000 t, hossz 250 m, legnagyobb szélesség 45 m, sebesség 33 csomó, 90 repülőgép, személyzet 2800 fő.
A háború után több jelentős újítást alkalmaztak a hajók tervezésénél, pl. a szögben elfordított fedélzetet, amely lehetővé tette gépek egyidejű le – és felszállását, vagy a gőzkatapult, amellyel nagyobb tömegű sugárhajtású gépeket is lehetett indítani. Ilyen új találmány volt a fékező kötélzet a nagy sebességgel érkező gépek biztonságos leszállásához, valamint a leszálló-fényrendszer, szintén a biztonságos landolás elősegítése céljából.
A britek alkalmazták először könnyű repülőgép-hordozóikon a „sísáncot” vagy „dobbantót”, így a rövidebb fedélzeten is felszállhatnak a repülőgépek katapult nélkül is. A helyből fel- és leszálló Harrier-gépek teljes hasznos teherrel történő felszállását is ez a „sísánc” teszi lehetővé. A szovjetek / oroszok is átvették ezt a megoldást bár ők azért a katapultot is megtartották.

A mai korszerű hordozók alaptípusai :
a hagyományos vagy atomhajtóműves csapásmérő hordozók 35-100 000 t vízkiszorítással, 75-110 repülőgéppel.
tengeralattjáró-elhárító hordozók 25-40 000 t vízkiszorítással, kb. 50 db repülőgéppel, helikopterrel.
deszanthelikopter-hordozó hajók, 20 000 t vízkiszorítással, 20-30 helikopterrel. Ezeken jelentős tengerészgyalogos kontingens állomásozik.
A repülőgép-hordozók igen korlátozott önvédelmi fegyverzettel rendelkeznek, védelmüket saját légierejükön kívül a kísérő biztosító erők látják el.
Jelenleg több tengeri hatalom rendelkezik repülőgép-hordozókkal, de a legerősebb az USA hordozó-flottája. A legkorszerűbb a NIMITZ-osztály (vízkiszorítás 94 000 – 100 000 t, 90-100 repülőgép, atommeghajtás, sebesség 32 csomó, személyzet 5700 fő. 1975 óta eddig 10 ilyen hajó állt szolgálatba, a 11. (USS GERALD FORD) most épül, 2015-ben ez a hajó fogja leváltani az 1961-ben átadott ENTERPRISE hordozót (ez volt az első atommeghajtású repülőgép-hordozó).

Nagyméretű, erősen páncélozott, nehéztüzérséget hordozó hadihajó. Egykor a tengeri harc mindent eldöntő eszközének tartották, a tengeri hatalom elsőfokú szimbólumává vált.
Elődei a 16-17 században megjelenő sorhajók voltak, amelyek nevüket az akkori harci stratégiáról kapták, ahol a tengeri ütközetekben a két fél hajói egyes oszlopban, egymással párhuzamosan haladva lőtték egymást és a fő cél az ellenséges oszlop keresztezése volt. A csaták kimenetelét gyakran az ellenséges hajók megcsáklyázását követően kézitusa döntötte el.
A 19. szd. közepén a robbanó lövedékek kifejlesztésével ez a taktika nem volt tovább alkalmazható. Erre építették meg a franciák a GLOIRE nevű hajót, amely ugyan még fából készült, de vaslemezekkel védték a hajótestet. A későbbi vértezett hajóknál a merev és törékeny kovácsoltvas vértezetet a jóval ellenállóbb páncéllemezek váltottak fel.
Az első , teljesen vasból készített csatahajót az angolok építették meg. Ezt követte egy szintén angol tervezésű, már vitorlázat nélküli csatahajó, fedélzetén 2 ágyú-toronnyal (HMS DEVASTATION). A „csatahajó” elnevezés is ekkor vált általánossá az addig használt „sorhajó” név helyett.
A 19,szd. végétől Németország erőteljes flottafejlesztésbe kezdett, ezt a világ akkori vezető tengeri hatalma Nagy-Britannia kihívásnak tekintette. Erre válaszul Lord Fisher, az Admiralitás Első Lordja, egy minden addiginál erősebb csatahajó megépítésére adott utasítást. A tervezésnél figyelembe vették az 1904-1905-ös orosz-japán háború tapasztalatait.
Az új hajó (HMS DREADNOUGHT) 1906. decemberére készült el és néhány hónapon belül szolgálatba állt. Összesen 10 db egyforma kaliberű nehéz hajóágyút hordozott a korábban alkalmazott 4 nehézágyús kialakítással szemben. Ezen kívül 24 db könnyű löveggel és 5 db torpedóvető – csővel is fel volt szerelve. Mérete jóval meghaladta a korábbi típusokét, páncélzatban is felülmúlta az addig épített csatahajókat. E hajó megjelenése mérföldkőnek bizonyult a csatahajók tervezése terén. Innen számították a tengeri ütközetek eldöntésére hivatott modern csatahajók korszakát.
Minden addigi csatahajót „pre dreadnought”-nak (dreadnought-előttinek) neveztek. Németországon kívül több más állam is megkezdte ennek a hajótípusnak a gyártását. Az Osztrák-Magyar Monarchia legkorszerűbb csatahajói a TEGETTHOFF-osztályú hajók voltak, amelyeken a világon először alkalmaztak 3 ágyút lövegtornyonként. Ezek közül az SMS SZENT ISTVÁN magyar kivitelezésben a fiumei Danubius hajógyárban készült. Vízkiszorításuk 20 000 t volt , főtüzérségük 12 db 305 mm-es Skoda ágyú.
Az I. vh. csatahajóinak vízkiszorítása 20 000 – 35 000 t volt, a max. páncélzat 230-460 mm. Főtüzérségük 8-14 db 280-380 mm-es kaliberű ágyúból állt. A Németországot sújtó fegyverzetkorlátozási rendszabályok egy különös, csatahajónak nem, inkább csatacirkálónak tekinthető hajótípus kialakításához vezettek német részről. Ezt az angol terminológia „zseb-csatahajónak” nevezi. (ld. csatacirkálók)
A II. világháborús csatahajók vízkiszorítása elérte az 50 000 tonnát, főtüzérségük 8-12 db 320-405 mm-es ágyúból állt. (a japánok két szuper-csatahajóját nem számítva). A német flotta két legkorszerűbb csatahajója a BISMARCK és a TIRPITZ volt. Bár az előbbit már első bevetésén elsüllyesztették az angolok, de ehhez óriási túlerőre volt szükségük, a hajó speciális „Wotan” páncélzata ellenállt az angol ágyúk tüzének és csak a kormány-szerkezet sérülése következtében beálló manőverképtelenség vezetetett a hajó elsüllyesztéséhez. Nem sokkal korábban a BISMARCK egyetlen sortűzzel süllyesztette el a brit flotta büszkeségét a HOOD csatacirkálót. A TIRPITZ-et is csak többszöri sikertelen kísérlet után tudták elsüllyeszteni, amikor az mozgásképtelenül egy norvégiai fjordban rejtőzködött.
Más csatahajók azonban könnyebben estek ellenséges hajók és főleg repülőgépek áldozatául. A SZENT ISTVÁN csatahajót két MAS-típusú olasz torpedóhajó támadta meg nem sokkal az I. vh. befejezése előtt, 1918-ban. A hajó két torpedó találatától elsüllyedt. A II. vh.-ban brit PRINCE OF WALES csatahajót és a kíséretében lévő REPULSE csatacirkálót japán repülőgépek süllyesztették el az Indiai óceánon, amikor a két hajó megfelelő kíséret nélkül az ostromlott Szingapúr védelmére sietett. Ez az eset is rávilágított arra, hogy kíséret és légi fedezet nélkül ezek az erősen páncélozott hajók is sebezhetők.
A csatahajó építés csúcsteljesítménye a japánok által 1941-ben épített YAMATO és testvérhajója a MUSASHI. Vízkiszorításuk 74 000 t, főtüzérségük 9 db 460 mm-es ágyú, valamint több kisebb kaliberű löveg. Páncélvastagságuk 650 mm, sebességük 27 csomó, személyzet 2200 fő. A hajók 6 db vízi repülőgépet is hordoztak. Mindkét hajót amerikai bombázó és torpedóvető repülőgépek süllyesztették el, kíséret nélküli öngyilkos bevetésük során.
Ezzel (majdnem) lezárult a csatahajók kora. Az amerikaiak 4db IOWA-osztályú hajója még tovább szolgált a háború után is. Részt vettek (külön-külön) a koreai, a vietnami, majd az Öböl-háborúban. A korszerűsített hajókra Tomahawk rakétákat és légvédelmi rakétákat telepítettek, majd a leghátsó lövegtorony eltávolításával helikopter-leszállóhelyet alakítottak ki a hajók tatján. Minden esetben parti célpontok támadásában vettek részt. Kiválóan tervezett és megépített hajók, mostanra mindegyiküket kivonták az aktív szolgálatból, de elkerülték több más hadihajó sorsát, nem kerültek lebontásra, múzeumhajóként szolgálnak tovább. Egyikük, a MISSOURI különösen jelentős történelmi szimbólummá vált, mivel ezen a hajón írták alá 1945. szeptember 2-án Japán fegyverletételi okmányait.
Végezetül, ennek a legtovább szolgáló 4 csatahajónak főbb adataival zárjuk e korábban minden tengeri ütközet eldöntésére hivatott büszke hajóosztálynak ismertetését. Vízkiszorítás : 48 000 t, hossz 270 m, szélesség 33 m, merülés 11 m, hajtógép teljesítménye 212 000 LE, főfegyverzet : 9 db 405 mm-es ágyú, sebesség 33 csomó, személyzet 1920 fő.

20-40 000 tonnás nehéz hadihajó 6-10 db 280-380 mm-es ágyúval felfegyverezve, 150 350 mm-es páncélzattal és 25-33 csomós sebességgel.
A DREADNOUGHT angol szuper-csatahajó 1907-es szolgálatba állítása teljes mértékben megváltoztatta az addigi haditengerészeti doktrínát. Minden, addigi csatahajó egy csapásra korszerűtlenné vált. Elképesztő verseny vette kezdetét a brit és német haditengerészet között. A gyors iramban épülő német csatahajókra válaszul a britek kétszer annyi csatahajó megépítésével válaszoltak. Ezen felül, Lord Fisher, a brit Admiralitás Első Lordja egy merőben új koncepcióval állt elő. Olyan hajótípust terveztetett, amely meghaladta a csatahajó méreteit, csatahajó-fegyverzetet hordozott, sebessége meghaladta a csatahajókét, de páncélvédettsége jelentősen elmaradt attól. A nagyobb sebességet ugyanis csak a páncélzat csökkentésével lehetett elérni.
Az első ilyen hajó a HMS UNCATCHABLE (Elfoghatatlan) volt. Páncélzata csak 200 mm-es gránátok ellen nyújtott védelmet. A tervezők úgy vélték, hogy a gyengébb páncélvédettséget a nagyobb sebességgel kompenzálni lehet, mert a hajó bármikor elmenekülhet az erősebb csatahajók elől. Flottakötelékben vívott harcban azonban a nagyobb sebesség nem mentette, meg ezeket a hajókat, amint az később bebizonyosodott (Jütlandi ütközet).
A németek sem maradtak tétlenül. Az V. György koronázása alkalmából rendezett 1911-es spitheadi flottaszemlén alaposan meglepték az angolokat VON DER TANN csatacirkálójukkal, amely a sebesség-fegyverzet-páncélzat faktorok tekintetében jóval kiegyensúlyozottabb konstrukció volt, mint az angol csatacirkálók. Ez a később épített német hajókra is vonatkozott, mivel ők a páncélvédettséget a fegyverzet fölé helyezték, hajóik sebessége elérte a 27 csomót. Lord Fisher azonban a sebességre és a fegyverzet növelésére helyezte a fő hangsúlyt. Ez az 1916. május 31-én vívott jütlandi csatában bosszulta meg magát, amikor néhány perc leforgása alatt 3 brit csatacirkáló robbant fel a német nehézlövegek tüzében, köztük a britek büszkesége a vadonatúj HMS QUEEN MARY csatacirkáló. A német csatacirkálók azonban, súlyos sérüléseik ellenére visszajutottak kikötőjükbe. Az akkori német hajók sebessége már elérte a 29 csomót.
A németek addigi, igen jól bevált csatacirkálóik továbbfejlesztésével újabb hajók megépítésébe kezdtek, de ezeket már nem sikerült befejezniük. Válaszul az angolok két új hajót állítottak szolgálatba ( RENOWN, REPULSE). Ez utóbbit japán repülőgépek süllyesztették el a HMS PRINCE OF WALES csatahajóval együtt, a II. világháborúban.
A háború végén állt szolgálatba a HMS HOOD, amely 40 000 tonnás vízkiszorításával túlszárnyalta a csatahajók méretét, sebessége elérte a 32 csomót, 8 db 381 mm-es löveggel volt felszerelve, páncélzata azonban egy német csatacirkáló védettségi színvonala körül volt. Általános vélemény szerint az igen impozáns megjelenésű hajó a világ legszebb hadihajója volt, amely a Brit Birodalom tengeri hatalmának megtestesítőjévé vált. Ennek demonstrálására többször tett utakat a világ minden részébe. Ezért is sokkolta a brit közvéleményt a hír, miszerint a HOOD 1941. május 25-én a BISMARCK német csatahajóval vívott tűzharcban elsüllyedt. A német hajó 5 sortűzzel robbantotta fel az angol hajót, amelynek legénységéből mindössze hárman élték túl a katasztrófát.
A Németországot sújtó fegyverzetkorlátozási intézkedéseket kijátszva a németek a csatahajóknál kisebb max. 10 000 tonnás, a csatahajónál valamivel kisebb fegyverzettel és könnyű páncélzattal ellátott hajókat kezdtek építeni, amelyek nagy hatótávolságuk révén alkalmasak voltak ellenséges hajóforgalom megzavarására és hajók megsemmisítésére távoli vizeken. Ezeket a brit terminológia „zseb-csatahajóknak” nevezi, voltaképpen azonban inkább cirkálók, a német besorolás szerint nehézcirkálók. (Nagyon bonyolult a meghatározásuk, ezért írok róluk ebben a fejezetben).
Ilyen hajó volt az ADMIRAL GRAF SPEE, amely az Atlanti-óceán déli részén számos brit kereskedelmi hajót elsüllyesztett. Végül három brit cirkálóval vívott tűzharc után Montevideo kikötője előtt saját legénysége süllyesztette el a súlyosan sérült hajót.

A II. vh. alatt épült csatacirkálók közül figyelmet érdemelnek az amerikai GUAM és ALASKA osztály hajói, amelyek igen sikeres konstrukciók voltak. Sebességük 33 csomó volt, fegyverzetük 9 db 305 mm-es löveg, páncélzatuk 200 mm-es lövedékek ellen nyújtott védelmet. Azt, hogy mennyire jól sikerült hajók voltak, bizonyítja az a tény, hogy egészen a ’60-as évek elejéig szolgáltak.
Az amerikai tervezőknek sikerült megtartani az egyensúlyt a három fő tényező – a sebesség, a fegyverzet és páncélzat – tekintetében. Ez, amint láthattuk, az angoloknak nem sikerült, a németeknek annál inkább.

Közepes nagyságú gyors hadihajó. A vitorlás hajók korában a „cirkáló” név a kisebb, gyorsjáratú hajók (fregatt, korvett, brigg, schooner ) összefoglaló elnevezése volt.
A 19. szd. közepén alakult ki önálló kategóriaként. A hajók nagyobb sebességük és erősebb fegyverzetük folytán önálló tevékenységre is képesek voltak, eredeti feladatkörük (felderítés, rajtaütés, blokád létrehozása, tengeri térségek felügyelete, csatahajók kísérése) mellett. Nagyon jól beváltak a távoli gyarmatokkal való kapcsolattartásra és demonstrációs célokra (mint például egy ország tengeri hatalmának bemutatására távoli tengereken).
Mivel nagyszámú csatahajók építésére csak kevés országnak volt lehetősége, sok kisebb állam néhány csatahajója mellé flottája gerincét erre a hajókategóriára alapozta.
A 19. szd. utolsó évtizedei és a washingtoni flottaegyezmény (1922) közötti időszakban általában három kategóriában épültek cirkálók :
I. osztályú, vagy páncélos cirkálók. A páncélozott sorhajóknál kisebb, azoknál gyengébb páncélvédettségű, de gyorsabb hajók. Sebességük 20 csomó feletti. Vízkiszorításuk 10 000 tonnáig terjedt. Főtüzérségük 254-305 mm-es nehéz ágyúk, valamint 120-150 mm-es közepes űrméretű ágyúk. Páncélvédettségük és tüzérségük alkalmassá tette ezeket a hajókat arra, hogy a sorhajókkal együtt vegyenek részt döntő ütközetekben.
II. osztályú, vagy védett cirkálók (nagycirkálók). Az előző kategóriánál kisebb, korlátozott páncélvédelemmel (vízvonal, lövegek) ellátott hajók. Vízkiszorításuk kb. 5000 t, sebességük 20 csomó feletti. Főtüzérségük max. 203 mm-es lövegek. Feladatuk, flottakötelékben való részvétel tengeri ütközetekben, illetve önállóan működve ellenséges kereskedelmi és hadihajók elpusztítása.
III. osztályú, vagy kiscirkálók. Gyenge páncélzattal ellátott, illetve páncélzat nélküli gyorsjáratú hajók, 2000-4000 t vízkiszorítással. A kezdetekben még vegyes gépi-vitorla meghajtással (pl. a Monarchia ZENTA, SZIGETVÁR és ASPERN nevű kiscirkálói).
Az ebben az időszakban épített csatacirkálók csak nevükben köthetők a cirkálókhoz, ezek az igen erős főtüzérséggel ellátott, a csatahajóknál gyengébben páncélozott , de azokat méretükben is néha elérő hajók sok tekintetben a csatahajók kategóriájához állnak közelebb. (Ezekről külön fejezetben írok részletesebben)
Az 1922-es washingtoni flottaegyezményben meghatározták a hajók méreteit és így a fogalmak is tisztázódtak. Két kategóriát állapítottak meg : nehézcirkáló (203 mm-es) és könnyűcirkáló (152 mm-es) főtüzérségig. A későbbiek folyamán az amerikaiak a könnyűcirkálókból fejlesztették ki a fokozott légiveszélyre való reagálásként a légvédelmi cirkálót.
II. világháborús cirkáló-kategóriák :
Nehézcirkálók : 7000-12000 t vízkiszorítású, 6-10 db 203 mm-es löveggel felszerelt cirkálók. Kiegészítő fegyverként torpedóvetőkkel is felszerelték ezeket a hajókat. A II. vh. során jelentős légvédelmet telepítettek rájuk és több hajó katapulttal és felderítő / tüzérségi megfigyelő repülőgéppel is rendelkezett.
A jelentős méretnövekedés következtében méretük és vízkiszorításuk elérte az I. vh. csatahajóinak méreteit.
E kategória csúcsát az amerikai DES MOINES osztály három hajója képviselte, 17000-21000 t vízkiszorítással és 33 csomós sebességgel (főtüzérség 9 db 203 mm-es ágyú).
Napjainkra ez a kategória teljesen megszűnt, néhányukat rakétás cirkálóvá építették át.

Könnyűcirkálók : 3000-8500 t vízkiszorítású, 8-15 db 152-155 mm-es ágyúval, valamint kiegészítő fegyverzetként légvédelmi ágyúkkal és torpedóvetőkkel felszerelt hajó-egységek, amelyek katapulttal és felderítő / tüzérségi megfigyelő repülőgéppel is rendelkeztek. Páncélzatuk vékonyabb, mint a nehézcirkálóké, csak a vízvonalon és a lövegtornyokon védik a hajót. Sebességük 30-38 csomó. Ez a kategória is megszűnt, néhány egységet rakétás cirkálóvá alakították át.

Légvédelmi cirkálók : a második világháború csendes-óceáni heves légicsatái, különösen az öngyilkos japán kamikáze-repülők okozta légiveszély hozta létre ezt a kategóriát. A repülőgéphordozók légvédelmét csak áthatolhatatlan tűzfüggönnyel lehetett biztosítani a kamikáze-támadások ellen. Ezt a hordozókra telepített nagyszámú légvédelmi fegyverzettel és a kísérő cirkálók, rombolók légvédelmével próbálták megoldani. Az egyre növekvő hajóveszteségek miatt, a hatásfok növelés céljából könnyűcirkálókból kifejezetten légvédelmi fegyverzettel ellátott hajóegységeket hoztak létre. Két ilyen hajóosztály épült, 6000-8000 t vízkiszorítással.
A rakétás cirkálók megjelenésével ez a kategória is megszűnt.
A II. világháború utáni időszak cirkálói :
Irányított – rakétás cirkálók. A korábbi típusok régebbi könnyűcirkálók átépítésével jöttek létre, később erre a célra tervezett hajóegységek is épültek a világ vezető tengeri flottái részére. Gyakorlatilag mára egyeduralkodóvá vált cirkáló kategória. Igen fejlett hadviselési fegyverrendszerrel és elektronikai rendszerrel rendelkeznek. Fő feladatuk a hagyományos cirkáló-feladatok mellett repülőgéphor-dozó kötelékek védelme. A hajók 1-2 helikoptert is hordoznak. Tűzerőben felülmúlják a korábbi csatahajókat.
Hajtóművük mára gázturbinás. Ez jobb gyorsulást és nagyobb hatótávolságot eredményez. Korábban az amerikaiak megkezdték nukleáris meghajtású cirkálók megépítését. Az első ilyen hajó a LONG BEACH volt. 9 hajó megépítése után azonban felhagytak továbbiak kifejlesztésével, mivel a nukleáris meghajtás túl drágának bizonyult. Ez csak repülőgéphordozók és tengeralattjárók esetében ésszerű és kifizetődő.

Helikopterhordozó cirkálók. Különleges kialakítású kategória. Félig cirkáló, félig helikopter-hordozó. A mellsőrész a rakétás cirkálók fegyverrendszerét foglalja magában, a hátsó rész a helikopterek üzemeltetésére van kialakítva. Az orosz, a francia és olasz flotta rendelkezik ilyen hajókkal. Az orosz KIJEV osztályú hajókon ferde fedélzetet alakítottak ki és így helyből felszálló repülőgépeket is tudnak üzemeltetni.
Mára már csak néhány nagyobb haditengerészeti flotta alkalmaz cirkálókat. A legtöbb flottánál szerepüket a rombolók és fregattok vették át.
Az utolsó, harccselekmények során elsüllyesztett cirkáló az argentín GENERAL BELGRANO (ex USS PHOENIX), amelyet a brit HMS CONQUEROR nukleáris meghajtású vadász-tengeralattjáró küldött a tenger fenekére az 1982-es falklandi-háború során.

A XX. szd. elején kifejlesztett, a torpedónaszádnál nagyobb, de ahhoz hasonló hadihajó. A torpedó kifejlesztését követően megkezdődött a torpedónaszádok tömeges megépítése. Ezek a kisméretű hajók, kis célpontot kínálva és gyors sebességük következtében, képesek voltak torpedóikkal náluk jóval nagyobb hajóegységek elsüllyesztésére ill. megrongálására.
A flotta nagyobb hajóinak védelmére fejlesztették ki (először Angliában) a torpedó-naszádok ellen a „torpedónaszád-romboló” elnevezésű könnyű, gyors, páncélozatlan hajótípust. Fegyverzetük : először könnyű és közepes ágyúk, majd torpedók is. Ez utóbbiak révén átvették a torpedónaszádok szerepét nyílttengeri alkalmazásban, azaz nagyobb hajóegységek támadását torpedókkal.
A hajótípus neve rövid idő alatt néhány változáson (rövidítésen) ment keresztül : „torpedónaszád-romboló > torpedóromboló > romboló”.
Az I. vh-ban vízkiszorításuk 500-1900 t volt. Az idők folyamán a hajók mérete jelentősen megnőtt, vízkiszorításuk a II. vh-ban már 1000-2900 tonnára nőtt. Feladatkörük megnőtt azáltal, hogy a konvojok tengeralattjárók elleni védelmét is el kellett látniuk. Anglia a „kölcsönbérleti szerződés” keretein belül 50 db I. világháborús rombolót kapott az Egyesült Államoktól.
A korszerű rombolók méretnövekedésük következtében tengerállóbbak lettek és így a nyílttengeri flottákkal együtt vettek részt különböző hadműveletekben. Konvojkísérésre nem volt célszerű ezeket a hajókat „elpazarolni”, mert sohasem álltak rendelkezésre a kívánt mennyiségben. Erre a feladatra jobban megfeleltek a fregattok és korvettek, valamint az e célra kifejlesztett kísérőrombolók, amelyek az elsővonalbeli rombolóknál gyengébb fegyverzettel rendelkeztek és amelyek sebessége is kisebb volt.
Egy jellegzetes II. világháborús „C” osztályú brit romboló adatai: vízkiszorítás 1700 t,
teljes terhelésnél 2500 t; hossza 103 m; szélessége 11 m; merülése 5,2 m; fegyverzete 4 db
114 mm-es ágyú, 2 db 40 mm-es ágyú, 6 db 20 mm-es ágyú, 8 db 533 mm-es torpedóvető cső ; sebessége 36 csomó; legénység 186 fő. Az osztály hajói 1943-44-ben épültek.
A rombolók a háború folyamán igen sokrétű feladatkört láttak el, ezért is nevezték őket a „flották igáslovainak”. Az Atlanti-óceán vizein vívott csatákban döntő szerepet játszottak, ugyanígy a távol-keleti hadszíntéren is. Jellemző eset a Guadalcanal-szigetén harcoló japán csapatok utánpótlását biztosító rombolók szerepe. Ezek olyan pontosan szállították az utánpótlást saját erőik részére, hogy az amerikaiak „Tokió-expressznek” nevezték ezt az utánpótlási vonalat.
A rombolók fontos szerepet játszottak a partraszállási hadműveletekben is, közvetlen tűztámogatást adva saját partraszálló erőik részére.
Napjaink rombolói 3000-8000 tonnásak, döntően rakétákkal felszerelt hajók. Sebességük 30-40 csomó. Fő fegyverzetük 4-10 db torpedóvető cső, 4-6 db 120-127 mm-es ágyú, légvédelmi fegyverek. Speciális feladatuk : tengeralattjárók elleni harc, illetve légvédelem. Vannak egy-egy ilyen speciális feladatra kifejlesztett rombolók is., sőt olyanok is, amelyek speciális lokátorokkal felszerelve felderítést végeznek a flotta fő erői részére. Fedélzetükön 1-2 helikoptert is hordoznak.
Mára a rombolók képezik a legelterjedtebb hadihajó-kategóriát a világ flottáiban, ahol átvették a korábbi cirkálók szerepét. Erre a legjobb példa az amerikai ARLEIGH BURKE osztály hajói, amelyeknek hajóteste, elektronikai rendszere és fegyverzete meg-egyezik a TICONDEROGA-osztályú rakéta cirkálóéval. Jelzésük: DDG,
A rombolók képezik manapság a flották gerincét. Méretük már elérte a második világháborús könnyűcirkálók méreteit (8000 t).

A 17-18 szd-ban kialakult, a fregattnál kisebb, de a naszádnál nagyobb, teljes vitorlázatú, háromárbócos kisméretű hadihajó. Fegyverzetüket (10 – 30 ágyú ) nem zárt ütegsorban, hanem nyitott fedélzetükön hordozták. A hajótípus neve francia eredetű, az angolok az ilyen hajókra a „naszád” (sloop) elnevezést alkalmazták, csak a 19. szd. elején vették át a „korvett” megnevezést. Ekkorra vízkiszorításuk már elérte a 200-400 tonnát. Az idők folyamán méretük egyre növekedett, a 19. szd közepére már több korvett vízkiszorítása 500-600 t volt. A legnagyobb vitorlás korvett az 1855-ben épített 54 m hosszú, 24 ágyús amerikai CONSTELLATION volt, amely méretét tekintve több szakértő szerint a fregattok kategóriájába sorolandó.
Alaprendeltetésük hasonló volt a fregattéhoz, azaz felderítés, konvojkísérés, gyarmati akciók, kalózok elleni küzdelem.
A 19. szd. közepétől csavaros gőzkorvettek építettek, vegyes gőz és vitorla meghajtással. Ekkor vízkiszorításuk már 1500 t körül volt. A páncélos kiscirkálók kifejlesztése után a „korvett” megnevezést nem használták.
A típus a II. vh. alatt tűnik fel újra. Nagy – Britannia számított ugyanis arra, hogy a közelgő háború során a németek tengeralattjáró flottájukkal állandó támadásokat fognak végrehajtani brit konvojok ellen, amint azt az I. vh-ban is tették. A briteknek kevés rombolójuk volt az állandó konvojkíséretre, ezért kezdték kifejleszteni az erre a feladatra alkalmas kisebb hajókat, mint a fregatt és a korvett. A régi elnevezések visszaállítását maga Winston Churchill akkori tengerészeti miniszter javasolta.
Az ekkor épített korvettek vízkiszorítása 900-1000 t volt, sebességük 16-18 csomó, fegyverzetük 2-6 db 102mm-es ágyú, könnyű lgv. gépágyú és géppuska, valamint tengeralattjárók elleni fegyverzet (vízibombák). A nagy számban, viszonylag olcsón megépített, az eredetileg partmenti vizekre tervezett FLOWER osztályú korvettek azonban lassúságuk, gyenge légvédelmi fegyverzetük és a kis méretük miatti korlátozott tengerálló képességük miatt csak részben feleltek meg feladataiknak. A nagyobb méretű korvettek alkalmasabbak lettek volna a viharos Atlanti vizeken hajózó konvojok védelmére. Sok hajógyár azonban csak ilyen kis hajók megépítésére volt képes. Ezért aztán inkább a továbbfejlesztett CASTLE osztály hajóit építették tovább. Több ország hadiflottájában ezen utóbbi korvettek még az ’50-es évek közepéig is szolgáltak.
Korlátozott lehetőségeik ellenére ezek a hajók nagy szolgálatot tettek a Nagy-Britanniába és a Szovjetunió északi kikötőibe irányuló szállítások védelmében. A rajtuk szolgáló tengerészek igen nagy fizikai és lelki megpróbáltatásoknak voltak kitéve ezeken a zord vizeken, ahol még békeidőben is nagy megpróbáltatást jelentett hajózni ilyen kisméretű, labilis hajókkal.
A háború után a világ több haditengerészetében újabb és újabb típusú korvetteket fejlesztettek ki, előbb csöves, majd később rakétás főtüzérséggel. Egy mai korszerű korvett vízkiszorítása 550-2800 t, hosszúsága 55-100m, sebességük 20-22 csomó, fegyverzete közepes és kiskaliberű lövegek, felszín-felszín és felszín-levegő rakéták, valamint tengeralattjárók elleni fegyverzet.
Több modern korvetten tengeralattjáró elleni harcra kifejlesztett helikopter is van.
Jelenleg a legkorszerűbbnek tartott korvettek, a svéd „VISBY” osztályú, lopakodó technikát alkalmazó hajók, amelyek első példányát 2000-ben adták át, azóta már megépítették az osztály több, további tagját.

Alapvetően két különböző típust különböztethetünk meg : Aknakereső és aknamentesítő hajók.

Az aknakeresők (angolul „minehunter”, németül „minensuchboot”) egyes aknákat kutatnak fel és semmisítenek meg. Az aknamentesítők ( „minesweeper”) területet tisztítanak meg, az aknák előzetes felkutatása nélkül. Mindkét feladatot ellátni képes hajót aknaelhárítónak nevezik (MCM, mine counter-measure).

Az aknakereső sonar-műszerrel észleli az aknát, majd búvárokat vagy távirányítású robotot küldenek a helyszínre, az aknák hatástalanítása céljából. Gyakran az aknát ráerősített kis töltettel robbantják fel.

Az aknakeresők általában kisméretű, sekély merülésű hajók, mivel többnyire szűk területeken, pl. hajózóutakban és kikötőkben tevékenykednek. Mivel a szűk térben nagyon fontos a manőverezőképesség, széles körben alkalmazzák ezeknél a hajóknál a VOTH-SCHNEIDER cikloid meghajtórendszert, amely a hajtóerőt bármely irányban képes kifejteni, így a hajó géppel nagyon jól manőverezhető.

Mind az aknakereső, mind az aknamentesítő, valamint az aknaelhárító hajók kifejlesztésénél nagy gondot fordítanak arra, hogy a hajó csak a lehető legalacsonyabb akusztikus és mágneses jelet bocsássa ki, mivel egyes aknákat ezek az impulzusok hozzák működésbe. Az akusztikus – jel csökkentése érdekében a gépeket rezgéselnyelő bakokra helyezik vagy meghajtásra elektromotorokat használnak.

A hajótest anyaga fa, üvegszálas műgyanta vagy alumínium. A hajók gyakran alkalmaznak saját demagnetizáló rendszert. Számos modern hajónál katamarán-hajótestet alkalmaznak, ez nagy és stabil munkafelületet képez, kis merüléssel párosulva, miközben csökken az akusztikus hatás, valamint a mozgó hajótest által generált folyadéknyomás, amely egyébként kiváltja a hidraulikus nyomásra működő aknák felrobbanását.

Az aknamentesítő hajók mechanikai vagy ráhatású eszközökkel felszerelt egységek. A hajó által vontatott mechanikus mentesítőeszköz levágja horgonyláncáról a fenékre lehorgonyzott érintőaknát, amelyet aztán egy másik hajó megsemmisít ill. hatástalanít.

A szintén vontatott ráhatású eszköz (trál) mágneses vagy akusztikus jeleket bocsát ki, így robbantva fel az akusztikus vagy mágneses-indukciős aknát.

A hajók csak a minimális önvédelemre ill. felszínen úszó aknák megsemmisítésére szolgáló fegyverzettel rendelkeznek. Ez többnyire 20 mm-es vagy 30 mm-es gépágyú, vagy 12,7 mm-es géppuska.

A hajók méretét alkalmazási területük határozza meg (folyami, partmenti, mélytengeri hajók). ( az előző két kategóriába tartozó aknásznaszádokról a „naszád” fejezetben már írtam, jellemző mélytengeri típusú hajó ismertetése céljából közlöm az egyik nagy számban gyártott volt szovjet hajótípus – NATYA – főbb adatait).

Vízkiszorítás : 650 t, teljes terhelésnél : 760 t. Méretei, hossz: 61 m, szélesség: 10 m, merülés: 3,5 m. Meghajtás: dízel. Sebesség: 18 csomó. Fegyverzet: 2 db négyrakétás SAM rakétaindító, 2 db duplacsövű 30 mm-es löveg, 2 db duplacsövű 20 mm-es lgv gépágyú, egy ötrakétás tengeralattjáró-elleni rakétaindító, 10-20 akna. Ez az erős fegyverzet nem jellemző a többi hajótípusra.

A tengeri aknaharc a 19. szd. végén, a20.szd. elején került előtérbe. Az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban a Port Arthur védelmét ellátó hajóraj zászlóshajója a PETROPAVLOVSZK csatahajó egy japán aknán robbant fel, a hajó elsüllyedésekor életét vesztette Makarov tengernagy, a hajóraj parancsnoka is.

Először csak emelőhálós halászhajókat alkalmaztak aknák felszedésére. Az I. vh-ban az angolok már építettek aknaszedő-hajókat. A II.vh-ban már minden tengeri hatalom rendelkezett több-kevesebb ilyen hajóval.

A háború után azonban a nyugati szövetségesek (főleg az USA) arra a téves következtetésre jutott, hogy egy modern tengeri konfliktusban az ellenség által telepített aknák nem játszanak döntő szerepet, ezért nem is költöttek sokat ilyen hajók kifejlesztésére és építésére. Tévedésükre csak akkor jöttek rá, amikor felderítési adatok alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió kb. 400 000 bevetésre alkalmas tengeri aknával rendelkezik és hogy nagy gondot fordít új mélytengeri aknamentesítő hajók kifejlesztésére.

Ezt követően a nyugati szövetségesek is megkezdték korszerű aknamentesítő hajók megépítését a szükséges számban és minőségben.

A Flottilla 5 különböző aknásznaszádot ill. aknamentesítő hajót használt az elmúlt 65

évben.

Ezek: AM 1 Aknásznaszád (motorcsónak). Vízkiszorítása : 20 t. Építési ideje : 1940.

Sebessége : 11,8 csomó. Gép teljesítménye : 150 LE

Fegyverzete : 1db. 8 mm-es géppuska. Személyzet : 4 fő

FAM (fatestű aknásznaszád, motorcsónak). Vízkiszorítása : 10 t

Építési ideje : 1947. Sebessége : nincs adat. Gép teljesítménye : 75 LE .

Fegyverzete : -. Személyzet : 3 fő.

AN 1 Aknásznaszád. Vízkiszorítása : 10,3 t. Építési ideje : 1950-52.

Helye : Balatonfüred. Sebessége : 11,3 csomó. Gép teljesítménye : 170 LE

Fegyverzete : 1 db DSK 12,7 mm-es lgv. géppuska. Személyzet: 7 fő

AN 2 Aknásznaszád. Vízkiszorítása : 10,5 t. Építés kezdete : 1952.

Helye : Vác. Sebessége : 13 csomó. Gép teljesítménye : 170 LE.

Fegyverzete : 1 db DSK 12,7 mm-es lgv. géppuska. Személyzet: 7 fő

AM aknamentesítő hajó. (NESTIN típusú).

Vízkiszorítása : 72,3 t. Gyártó : Brodotechnika (Belgrád)

Sebessége : 10,5 csomó. Gép teljesítménye : 2×260 LE,

Fegyverzete : 1 db négycsövű 20 mm-es lgv gépágyú, 2 x 1 20 mm-es

lgv. gépágyú. Személyzet : 17 fő.

A FLOTTILLA HAJÓIRÓL SZÓLÓ FENTI ISMERTETŐ MEGTALÁLHATÓ A NASZÁDOKRÓL

ÍRT ANYAGBAN IS:

Végül. érdekességként álljon itt a legkisebb tengerparti aknamentesítő hajó története :

A „ZWERGE” (törpe) nevű mini aknamentesítő hajót Bartels német tengerészkapitány fejlesztette ki, miután megbízták a norvégiai Bergen térségében a fjordokban elhelyezett angol aknák felszedésével. Kisméretű, kismerülésű fatestű hajókra volt szükség. Erre a célra Bartels apró hajókat építtetett, lemásolva a könnycsepp formájú norvég halászhajókat. A motort először a hajó keskeny farára tervezték, de mivel ott nem fért el, egyszerűen megfordították és a szélesebb orra tették, a korábbi farrészből pedig hajóorrot formáltak. A bizarr külsejű kis hajók kiválóan beváltak, feladatukat maximálisan teljesítették, a rajtuk szolgáló tengerészek (hajónként 6 fő) büszkén viselték a saját maguk tervezte, – törpét ábrázoló – jelvényt.

A vitorlás sorhajónál kisebb, de annál gyorsabb, teljes vitorlázatú, háromárbócos, egy—két ütegfedélzettel ellátott, hadihajó 30-60 db ágyúval. A típus eredetileg a 16. szd-ban került kifejlesztésre, ekkor e hajók vízkiszorítása 600 t alatt volt.
A 17. és 18.szd. fordulóján vízkiszorításuk már elérte a 500-2000 tonnát. Rendeltetésük megegyezett a korvettek feladatkörével, azaz felderítés, konvojkísérés, ellenséges kereskedelmi hajók és konvojok elleni rajtaütés, a gyarmatokkal való kapcsolattartás. Mivel kisebb méretük ellenére teljes vitorlázatot hordoztak, sebességük nagyobb volt, mint a sorhajóké. A nagyobb fregattok a sorhajókkal együtt egy kötelékben a nagyobb tengeri csatákban is részt vettek. A vitorlás fregattok és korvettek a modern cirkálók elődeinek tekinthetők.
A gőzgép megjelenésével az 1850-es években a vitorlás fregattok szerepét a lapátkerekes, majd a csavaros meghajtású gőzfregattok vették át. A 19. szd. közepétől megjelentek a páncélozott fregattok. Ezek a páncélozott hadihajók voltak akkoriban a legerősebbek, mivel az akkori sorhajók még nem voltak páncélozottak. A fregattok főtüzérsége ezeknél a hajóknál a felsőfedélzeten volt, annak teljes hosszában, ezért több szakértő szerint a csatahajó inkább ezektől a nagymérető páncélozott gőzfregattoktól eredeztethető, mint a sorhajóktól, ahol még többsoros tüzérség volt.
A ma is üzemképes legöregebb fregatt az 1797-ben épült 2200 tonnás, 44 ágyús USS CONSTITUTION, amely napjainkban is részt vesz különböző flottaparádékon.
A fregattok 6 havi ellátmány szállításával hosszú hatótávolságuk révén képesek voltak hosszabb, önálló vállalkozások végrehajtására, amelyhez viszont a tengeri hatalmak a sorhajókat nem szívesen alkalmazták.
Az egy ütegfedélzetű hajó kb. 22, a két ütegfedélzetű kb. 60 ágyút hordozott. A korábbi gőzfregattok kezdetben vegyes (vitorla-gőz) meghajtásúak voltak, ezt később felváltotta a teljes gőzhajtás (lapátkerék-, majd csavarhajtás).
A 19. szd. végétől eltűnt a „fregatt” elnevezés, a korábbi páncélozott fregatt elnevezése „csatahajóra” vagy „páncélos cirkálóra” változott, a hajók méretétől függően. A páncélozatlan fregattokat könnyűcirkálónak nevezték.
A megnevezés a II. vh. kitörése előtt tűnik fel újra. Nagy-Britannia tartott attól, hogy egy közelgő háborús konfliktus során a németek számottevő tengeralattjáró – flottájukkal ismét támadni fogják a brit konvojokat. A rendelkezésükre álló rombolóik száma nem volt elegendő a folyamatos konvojkísérethez. Ekkor jelent meg kísérőhajó típusként a korvett és a fregatt.
Az ekkor épült fregattok 1200-1600 t vízkiszorításúak voltak, sebességük 20-22 csomó volt. Fegyverzetük 2-6 db 102 mm-es ágyú, lgv. gépágyú, valamint tengeralattjárók elleni fegyverzet (vízibombák).
A mai korszerű fregattok jelentős méret- és minőségnövekedésen mentek keresztül.
Vízkiszorítás tekintetében (1500-5000 t) már elérik a II. világháborús rombolókat. Sebességük 25-35 csomó. Több hajó elsősorban tengeralattjárók-elleni fegyverzetet hordoz, de vannak általános feladatúak is, légvédelmi és felszíni célok elleni rakétákkal, valamint torpedóvetőkkel. A mai fregattok fedélzetén általában van egy helikopter-
leszállóhely, a nagyobbakon hangár is.
A többféle feladat sokféle fegyverrendszert igényel, a hajók méretei ezek egyidejű elhelyezését sok esetben nem teszik lehetővé, ezért megjelentek egy adott célra kialakított fregattok is (tengeralattjáró-vadász, flottakísérő és légvédelmi).
Néhány korszerű fregatt kifejlesztésénél már a „lopakodó” technika is alkalmazásra került (ez minimálisra csökkentett radar-felderíthetőséget jelent).

Kis méretű, géperővel hajtott hadihajó.
Fajtái :
Őrnaszád : kis méretű, sekély-vízi hajózásra alkalmas könnyű hajó, könnyű fegyverzettel.

Ágyúnaszád : lassú, kis méretű hadihajó, könnyű lövegekkel. Sekély parti vizeken ill.
folyókon használták. Az I. és II. világháborúban 100-150 mm-es lövegekkel voltak ellátva. Mára elavult hajótípus.

Páncélos naszád : olyan ágyúnaszád, amelyet könnyű páncélzattal láttak el.
A Flottillának is voltak ilyen páncélosnaszádjai. Jelzésük: KÁN (könnyű ágyús naszád,
PN (páncélos naszád). A 2 db KÁN vízkiszorítása 52 ill. 74 t volt, a 3 db PN-é 87, 92, 92 t. Páncélvastagságuk a felépítményen 30 mm. Fegyverzetük 1 vagy 2db 37 mm-es légvédelmi gépágyú ill. 12,7 mm-es lgv. géppuska. A PN-eket 1973-ban bontották szét, a 2 KÁN-t még korábban.

Torpedónaszád : kisméretű, torpedó-főfegyverzetű könnyű hadihajó. A 19.század utolsó harmadában kifejlesztett típus, amely alacsony sziluettjével kis célpontot szolgáltat az ellenség lövegeinek, amellett elég nagy sebességgel rendelkezett ahhoz, hogy az ellenséges hajókat észrevétlenül megközelítse és azok ellen torpedóival meg-
lepetésszerű támadást hajtson végre. A legkorábbi típusok vízkiszorítása 12-30 t volt.
Az I. vh. idején vízkiszorításuk már elérte a 400 tonnát. Az ennél nagyobbakat már a
torpedórombolók közé sorolták. Könnyű tüzérségük 3-5 db ágyúból állt. A 19 szd. végére tömegesen gyártották, különösen azok az országok részesítették előnyben,
amelyek ipari és pénzügyi kapacitása nem tette lehetővé nagyszámú nehéz hadihajó
megépítését.
A II. világháborúban méretük tovább növekedett, ide sorolták a max. 1000 tonna
vízkiszorítású, torpedó-főfegyverzetű hajókat. Ekkor sebességük 30-36 csomó.
Fegyverzetük 76-102 mm-es ágyúk és légvédelmi gépágyúk.

Gyorsnaszád : kis méretű, fordulékony, méretéhez képest erős hajtóművel ellátott,
rendkívül gyors, de kis hatótávolságú hajó. Az olaszok építették az első ilyen naszádokat.
Két ilyen „MAS” típusú hajó süllyesztette el a mi SZENT ISTVÁN csatahajónkat, 2 torpedóval, 1918.június 10-én. Ez a nap azóta az olasz haditengerészet napja. A 2 naszádból
álló kötelék parancsnoka Luigi Rizzo sorhajóhadnagy nemzeti hős lett.
Ezek a „MAS” hajók eredetileg a tengeralattjárók elleni harcra lettek kifejlesztve. Nevük
is a „Tengeralattjárók Elleni Naszád” olasz nevének rövidítése.
A II. világháborúban már nagy számban gyártott hajótípus. Vízkiszorításuk 20 és 100 t
között volt, de volt 200 tonnásnál nagyobb gyorsnaszád is. Ezeket a naszádokat part-menti vizeken használták, kis hatótávolságuk és korlátozott tengerálló-képességük miatt. Sebességük elérte a 43 csomót.
Napjainkban a gyorsnaszádok két csoportra oszthatók : torpedóvető és rakétás gyors-
naszádok. Vízkiszorításuk 100-550 t, sebességük 30-40 csomó, hajtóművük többnyire
dízelmotor. Leginkább parti vizeken alkalmazhatók, A torpedós naszádok fő fegyverzete 2-6 db torpedóvető, a rakétásoké 2-8 db felszín-felszín rakéta és kiegészítő
fegyverzetként gépágyúk. A legújabb típusú hajókon légvédelmi rakéták is vannak.

Hordszárnyas őrnaszád : gázturbina hajtású, 50 csomó sebességre képes, 40-120 t
vízkiszorítású hadihajó. Fegyverzete 1-2 gépágyú, rakétaindító állvány, tengeralattjáró elleni fegyver. Nagy üzemanyag fogyasztása miatt csak rövid távon vethető be.

Aknásznaszád : aknaszedő ill. aknamentesítő funkciót betöltő könnyű hadihajó.
Fából, alumíniumból vagy üvegszálas műanyagból készül. Alkalmazása: parti vizeken ill. folyókon. Fegyverzete : lgv. gépágyú (20 mm-es), lgv. géppuska.
A Flottilla 5 különböző aknásznaszádot ill. aknamentesítő hajót használt az elmúlt 65
évben.
Ezek: AM 1 Aknásznaszád (motorcsónak). Vízkiszorítása : 20 t. Építési ideje : 1940.
Sebessége : 11,8 csomó. Gép teljesítménye : 150 LE
Fegyverzete : 1db. 8 mm-es géppuska. Személyzet : 4 fő

FAM (fatestű aknásznaszád, motorcsónak). Vízkiszorítása : 10 t
Építési ideje : 1947. Sebessége : nincs adat. Gép teljesítménye : 75 LE .
Fegyverzete : -. Személyzet : 3 fő.

AN 1 Aknásznaszád. Vízkiszorítása : 10,3 t. Építési ideje : 1950-52.
Helye : Balatonfüred. Sebessége : 11,3 csomó. Gép teljesítménye : 170 LE
Fegyverzete : 1 db DSK 12,7 mm-es lgv. géppuska. Személyzet: 7 fő

AN 2 Aknásznaszád. Vízkiszorítása : 10,5 t. Építés kezdete : 1952.
Helye : Vác. Sebessége : 13 csomó. Gép teljesítménye : 170 LE.
Fegyverzete : 1 db DSK 12,7 mm-es lgv. géppuska. Személyzet: 7 fő

AM aknamentesítő hajó. (NESTIN típusú).
Vízkiszorítása : 72,3 t. Gyártó : Brodotechnika (Belgrád)
Sebessége : 10,5 csomó. Gép teljesítménye : 2×260 LE,
Fegyverzete : 1 db négycsövű 20 mm-es lgv gépágyú, 2 x 1 20 mm-es
lgv. gépágyú. Személyzet : 17 fő.

AZ AKNÁSZNASZÁDOKRÓL SZÓLÓ FENTI LEÍRÁS SZEREPEL AZ AKNAMENTESÍTŐ
HAJÓKRÓL ÍRT ANYAGBAN IS.

Kisebb méretű, könnyű páncélzattal ellátott, viszonylag sekély merülésű, lassúbb hadihajó, amely méretéhez képest nehéz fegyverzettel rendelkezett.
Partmenti vizeken és folyamokon alkalmazták. A legerősebb folyami hadihajó volt.
Az Osztrák-Magyar Haditengerészet Duna Flottillája az I. vh. alatt monitorjaival és őrnaszád-jaival uralta a folyamot. (Erről nem írok részletesen, mert ezt a témát már olyan neves szak-írók. mint dr Margitay-Becht András, dr Csonkaréti Károly, dr Molnár György, Krámli Mihály
és mások már részletesen feldolgozták).
A hajótípus névadója a John Ericsson által tervezett „USS MONITOR”, amely forgatható ágyú-
tornyával, alacsony, kis célpontot szolgáltató sziluettjével korszakalkotó hajóegység volt. Ezt a hajótípust nagy számban gyártották a polgárháború alatt és után, elsősorban folyami alkal-mazásra, ugyanis az alacsony fedélzet miatt a típus még partmenti vizeken is csak korlátozott
mértékben volt alkalmazható. A MONITOR is egy tengeri viharban süllyedt el partmenti vizeken, a Hatteras-foknál. (Roncsait 1974-ben találták meg)
A kis oldalmagasság miatt a hullámok elöntötték a fedélzetet és a víz a fedélzeti és felépít-ményi nyílásokon bejutott a hajótestbe, ez gyakran a hajó elsüllyedéséhez vezetett.
Ezen a Brit Flotta tervezői az úgynevezett „mellvértes monitor” /breastwork monitor/ kifej-lesztésével próbáltak segíteni. A felépítményeket egy kb. 2 m magas mellvértre helyezték,így védve azokat a hullámzástól. Így a fő tüzérség magasabbra került, mint az amerikai monitoroknál és ez azzal az előnnyel is járt, hogy növelni tudták a löveg lőtávolságát.
A monitorokat az USA Haditengerészet széles körben alkalmazta a spanyol-amerikai háború
során, a 19 szd. második felében. Ezután az amerikaiak beszüntették ennek a hajótípusnak a
használatát.
Az I. vh. alatt a Brit Flotta vetett be tengeren monitorokat. A háború alatt több monitort építettek. 1915-ben kezdték átadni a LORD CLIVE osztály hajóit, amelyből 8 egység készült el. Ezek vízkiszorítása 6150 t volt és a tervezettnél jóval nagyobb löveggel látták el. A 457 mm-es löveget a hajó közepére helyezték, magasra emelt ágyútoronyban. Ez természetesen magasabbra helyezte a hajó súlypontját, amely párosulva a viszonylag alacsony merüléssel, gyengébb stabilitást, csökkent tengerállóságot eredményezett. Végülis ezeket a monitorokat az ellenség által birtokolt szárazföldi területek bombázására vetették be, sekély partmenti vizeken. Erre egy példa : a fent említett hajóosztály egyik tagja, a GENERAL WOLFE 1918. nyarán 33 km-re lévő belgiumi német állásokra tüzelt. Ez volt akkoriban a legnagyobb távolság, amelyet brit hadihajó ágyúval el tudott érni. A hajó mindössze 4 lövést adott le a bevetés során. A háború végével a tervezett további monitorokat már nem építették meg.
A II. vh.-ban is a britek alkalmaztak tengeri monitorokat. A ROBERTS osztály hajóit is hatalmas, 380 mm-es löveggel látták el (mindig csak egy ilyen nagy löveg volt a monitorokon). Ezen osztály hajóinak vízkiszorítása 9100t volt. A hajókat a Földközi-tengeren az Észak-Afrikában harcoló 8. angol hadsereg hadműveleteinek támogatására, majd a szicíliai partraszállásnál, később az 1944-es normandiai partraszállásnál vetették be az ellenséges állások elleni tűzcsapások végrehajtására. A háború utáni években a monitorokat a britek is lebontották.
A folyami monitorok (köztük néhány egykori osztrák-magyar egység) még szolgáltak a háború alatt is a szovjet, román és jugoszláv haditengerészet folyami erőinél. A háború után ezeket is lebontották. A vietnami háborúban az amerikaiak a Mekong folyón alkalmaztak monitornak nevezett hajókat, ezek azonban – bár partraszálló-hajókból átépített, erősen páncélozott, erős tüzérséggel ellátott egységek voltak – inkább ágyúnaszádoknak tekinthetők.